„Kimaradtam az általános iskolából és nem mentünk sehova dolgozni, vidéki lányokat nem is engedtek, jó tanulók meg nem voltunk” – kezd bele történetébe a 73 éves, de nagyon fiatalos Zengő Istvánné őstermelő a zöldségespultnál a Teleki téri piacon. „1964-től, már 14 évesen a szüleimmel jártam dolgozni.” A tsz-ben (mezőgazdasági termelőszövetkezetben) kellett krumplit vetni, kapálni, borsót szedni, paradicsomot ültetni. „Mindent kellett csinálni, amit kézi erővel lehetett. Adtak háztájit is a tsz-ben, a nagymama járt a piacra.” Elsőként ő is vele érkezett a piacra, a nagymama azt mondta, jobb lesz itt neki, könnyebb, mint otthon a napon. „Betanított engem, megmutatott a vevőinek, szerettek is. Megszoktam, és ezt csinálom 66 óta” – mondja derűsen Ica néni.

„Aki vidéken nem akar dolgozni, az nem él meg.”

Ica néni a Galgamentéről érkezett. A tsz-ben együtt dolgozott a barátnőivel, daloltak munka közben. Sokat kellett dolgozni: reggel 7-re mentek, este 6-ig folyt a munka, csak a 70-es évektől mérséklődött a munkaidő, már csak 8-tól 4-ig tartott. „Nem volt más választásunk, szót fogadtunk a szülőknek.” Akkoriban még szabad szombat sem volt, se a munkában, se az iskolában, egyedül a vasárnap volt szabad.

„Akkoriban a piac a Lujza utca előtt volt.” A mostani Lidl helyén volt a régi piac bejárata, a zöldségeket a földön lehetett árulni. A kereskedőknek voltak fabódéik, a bolgárkertészeké, akik a Dunáról öntöztek, sárga volt.

A férjével 67-ben kelt egybe, ő is a tsz-ben dolgozott. Először lovakkal dolgozott, aztán traktorral, utóbbival 44 évet húzott le a galgahévízi egységben. „Jó szorgalmas munkások vannak ott. Aki vidéken nem akar dolgozni, az nem él meg.”

Egyre szárazabb és melegebb az idő

Ica néni a kertjében termeszti a zöldséget és gyümölcsöt, gyerekei és unokái segítenek neki. „Egyedül már nem menne.” Ez mindannyiuknak mellékállás. A zöldségek javát hozzák el a piacra, a kevésbé szépeket az állatoknak adják. Most már csak tyúkjaik vannak, a háztáji tojást is árulja a piacon minden csütörtökön és szombaton. Az unokák segítenek ültetni és permetezni is, nem kell őket nógatni, még ők kérdezik, mit csináljanak. Szerencsére szorgalmasak, mondja Ica néni, aki szerint ez a génjükben van, ezt örökölték. „De sokszor mondták már, hogy hagyjuk abba: nem kell ez már maguknak.”

De valamit minden nap kell csinálni, sokat öntözni is, van fúrt kút a kertben. „Azt mindenki lássa, hogy egyre szárazabb és melegebb az idő, egyre nehezebb termelni.” Tavasszal már nem is tudtak borsót szedni, de a babból is kevesebb terem.

„Itt minden magyar”

Nyitásra jönnek a férjével, 7-kor már ki van pakolva minden áru. A piac két napján hajnali 3-kor kelnek, „hogy készen álljunk mindennel”. Ica néni személyesen ismeri a kuncsaftjait,

„sok vevőm van, szeressük egymást, már a nagyszülők is ide jártak, most meg már az unokák. Ez vonz ide a piacra!”

Nyáron a zöld árut keresik nagyon, zöldbab, paprika, paradicsom, de a​ kukoricát is szeretik vinni. Most az őszi krumplit és a spenótot veszik sokan, utóbbit a kínaiak viszik rendszeresen.

„A régi piacon többeket vásároltak”, akkor mindenki piacon vásárolt, mondja. A nagyszülők vásároltak be, otthon főztek a családra. És befőztek rengeteg uborkát, paradicsomot, zöldet is. A fiatalabbja meg dolgozott. Most sokan inkább bemennek a szupermarketbe, megveszik a félkész ételt, megcsinálják gyorsan. De újabban több fiatal is jön, úgy veszi észre. Most volt itt egy fiatal anyuka, befőzte lekvárnak a szilvát, amit nála vett, azt mondta, nagyon jól sikerült.

Ica néni a világért sem költözne Pestre, nagyon sok dolog van vidéken a ház körül. Azt mondja, nem tudna ebben a zajban és bezártságban élni.

„Hazamegyek, csend és nyugalom van. Pedig már ott is fölgyorsult az élet az okostelefonokkal…”

Mára sokan abbahagyták a piacolást, Ica néni is csak segítséggel bírja, mert nehéz munka az őstermelőé. Szerinte itt még elfogadható a helypénz, a gázolaj meg annyi, amennyi: drága.  Szerinte a nagy boltokban sok a külföldi áru,

„itt meg, ugye, minden magyar”.

Ica néni másik érve a piaci vásárlás mellett, hogy ők csak addig permeteznek, amíg meg nem nő az áru – mert azt muszáj, hogy ne egye meg a bogár –, utána már nem.

Fotók: Mile Máté