Foglalkozásai során a biztonságos, támogató szeretetet is megtapasztalhatják a gyerekek – írták róla kollégái méltatásában. Turbók Attila úgy véli, míg a gyerekek az asztal mögött játszanak, nem kell attól tartani, hogy az utca elsodorja őket. „Lassan megtanulják, hogy a pingpong csöndes sport, koncentrációra, kitartásra, sőt udvariasságra nevel. Mert például, ha csuszát ütünk, akkor bocsánatot kérünk. Ha elgurul a labda és visszaadják, megköszönjük” – mondta lapunknak Turbók Attila.
A pingpongnak köszönheti, hogy nem csibész lett belőle. A 3. születésnapján veszítette el édesapját, a tehetséges költőt. „Kamaszként úgy tekintettem erre, mint egy stafétabotra, hát megpróbáltam írni én is.” 23 évesen jelent meg az első verse a Kortárs folyóiratban, idén decemberben jelenik meg a 7. verseskötete.
Hogy apa nélkül nő fel egy gyerek, az a 40-50-es években egyáltalán nem volt szokatlan, fel sem tűnt. Volt, akinek a háborúban, volt, akinek a hadifogságban, volt, akinek a gulágon vagy Auschwitzban halt meg az édesapja. „Anyám egyedül maradt, mindig dolgozott, az Almássy téren nőttem fel, utcagyerekek módjára.” Hogy nem kallódott el, abban a pingpong nagy szerepet játszott: ötödikesként átkerült a Kertész utcai iskolába, ahol az ország akkor legjobb asztalitenisz klubja, a Budapesti Vasútépítő Törekvés, a mai BVSC elődje működött.
Az első játékában ronggyá verte egy negyedikes, s megfogadta, a következő évben revansot vesz. Gyorsan fejlődött, szabad idejében folyton edzett. Sportkarrierjének édesanyja egy huszárvágással véget vetett: hogy édesapja nyomdokaiba lépjen, Kecskemétre küldte a piaristákhoz tanulni. „Otthon kitört a palotaforradalom. Amikor el kellett mennem Kecskemétre, akkor azt mondtam, hogy meg fogok onnan szökni.” Végül nem is maradt ott.
A pingpongot akkor kezdte újra, amikor a fia 8 éves lett. „Aki látta labdába rúgni, mind el akarta vinni futballozni. Egyedül én nem akartam, hogy menjen, mert akkor volt a magyar futball erkölcsileg a legmélyebb ponton.” Elvitte a Postásba, és élete első versenyén mindjárt a legjobb 4 közé került egy országos versenyen, ahol aztán a BVSC edzője szemet vetett rá. 12 évesen már bronzérmet szerzett az Európa-bajnokságon.
Fia sikerein felbuzdulva – és hogy ne a meccsen bekiabáló szülők táborát erősítse – sportedzői iskolát végzett. „Amikor elkezdtem újra pingpongozni, valahogy a katonaság után lehettem, úgy alakult, hogy az akkor 12 éves Klampár Tibivel – a későbbi kétszeres világbajnokkal – játszottam. A fiú úgy megvert, mint a pinty.”
A Központi Sportiskolánál helyezkedett el, a fiáéval egyező korosztályt edzette, így minden versenyén, mint a másik nagy klub edzője volt jelen. „Volt olyan, hogy egy versenyen egy KSI-s fiúval került a fiam a döntőbe. Akkor kivételesen a fiam vesztett. Ilyenkor tanulta meg az ember, hogy a szeme se rebbenjen, miközben a fiát megverik.” A fia pályája szépen ívelt felfelé, többszörös magyar bajnok lett, majd elment Németországba profinak.
Nyugdíjas volt már, amikor megkeresték a FiDóból, hogy menjen pingpongot oktatni. Éppen akkor tért haza a fia 25 év után Németországból. „Azt válaszoltam, az lenne a jó, ha nem én kezdeném ezt a dolgot, hanem ő, mégiscsak hatszoros magyar bajnok, az csak nagyobb presztízsű dolog.” Amikor 3 évvel ezelőtt elvesztette a fiát, Turbók Attila úgy döntött, az örökébe lép.
Manapság a BVSC-be jár a fia korábbi edzőivel és „az öreg barátokkal” pingpongozni. Van köztük 88 éves holokauszt túlélő, és volt norvég bajnok is. „Most már tulajdonképpen a verseken kívül ez tölti be az életemet, és hogy ezekkel a gyerekekkel játszom. Szeretném, hogy minél messzebbre jussanak.”
Fotók: Huszár Boglárka
