Edina 33 éve él a Józsefvárosban. Sokat jön-megy a kerületben, gyalog vagy békávéval, itt vásárol a piacon és a kis üzletekben. Nem csak aludni jár haza tehát, mindennapos tevékenységeinek színtere a kerület. Hajnalban intézi egészségügyi futásait az Orczy-kertben, de van, hogy elfut a Kálvária vagy Golgota térig, vagy át a Tisztviselőtelepre.
Talán meglepő, de nagyon kora reggel is vannak emberek az utcákon, ennél fogva Edina gyakran kapja azon magát, hogy
eme embertársakkal így vagy úgy, de interakcióba keveredik.
Ebből születnek azok a történetek, amiket regényírás közben, ujjgyakorlatként ír és tesz fel a Facebookra. Ujjgyakorlatok, mert egy regény megírása nem két nap, hanem – Edina esetében – másfél-két év, azonban az ember természeténél fogva ennél gyakrabban vágyakozik pozitív visszajelzésekre, ahogy az író mondja, „buksisimogatásokra”, belekezdett tehát eme ujjgyakorlatok, szösszenetek legyártásába, önmaga és sok más Facebook-útitárs nagy örömére.
Az Úgy, ahogy van! elnevezésű szubjektív irodalmi séta első köre már lezajlott április 22-én, de az irodalomkedvelő lokálpatrióták nem maradnak program nélkül májusban sem, Edina és szervezőtársa, a Közösségi Részvételi Iroda munkatársa, Balázs-Piri Kató
már ki is szemelte a május 27-i napot egy jó kis kerületbejárásra.
Az ismert cseh mondás szerint „minden sétáért kár, amire senki nem ment el”, de Edináéknak nem kell ilyentől félniük: előző sétájuknak 23 résztvevője volt, ami Edina szerint már a „plafon”, ennél többre nem számítottak, de nem is lett volna már „kezelhető” a szituáció.
Az útvonalat illetően az írónő a következő tájékoztatást adta lapunknak: „A Blaháról indulunk, végigmegyünk a Népszínház utcán, betérünk a nagy török üzletbe egy baklavára, utána jön a Teleki tér a szobraival, betérünk a piacra lángosozni, inni egy kávét vagy macifröccsöt, utána jönnek a csajos utcák, a Lujza, amit keresztez a Magdolna, azután kiérünk a Kálvária térre, és a Baross utca felé befordulunk az Illés utcába, felsétálunk a Füvészkertig, ahol éppen szakuraünnep van, onnan a Korányin átmegyünk a Diószegibe, a régi Örömvölgy utcába, ahol lakom, majd a Sárkány utcán keresztül át a Tisztviselőtelepre, onnan vissza az Orczy-kertbe, ahol a tóparton lehet inni egy sört, végül a 83-as trolival elmegyünk a Horváth Mihály térre” – mondja egy szuszra.
Kérdezem tőle, hogy mit tart különösen szerethetőnek lakókörnyezetében, amire Edina ki is emelt egy jellemzőt:
„Nálunk az egyik legnagyobb helyi érték a nyitottság,
mely persze ellentmond a nagy magyar társadalmi rögvalóságnak, de én úgy látom, hogy ebben az én kis környezetemben, a Kálvária tér, a Tisztviselőtelep és az Elnök–Diószegi utcák vonzáskörzetében mi, lakók rezonálunk egymás problémáira, és ha lehet, segítünk egymásnak.”
Edina egyébként a Népszava állandó szerzője, ahol többek között hajléktalansággal, zaklatással, az otthonápolás nehéz feladatának témakörével foglalkozik, nem feltétlenül a napos oldalon jár tehát mindig, nyolckeres témájú írásai azonban pozitívak, derűt sugároznak. „Így helyezem egyensúlyba a saját mentális világomat” – magyarázza. A Diószegi utca környékéhez képest már a József körút is „procc”. „Sok itt a szegény, és kimondható, hogy szegények vagyunk, de szeretjük egymást, tudjuk, hogy a másiknak ugyanolyan problémáink lehetnek mint nekünk.”
Sári Edinának májusban jelenik meg az új regénye Tűzszivárvány címmel, apró szösszeneteinek hangulatát pedig alant tudja megragadni az olvasó.
A futás értelmei
Tegnap olyan hajnali öt körül mentem le futni, amikor az amúgy a vírushelyzet miatti gyérebb forgalom már nagyjából beindult. A piros lámpa az Orczy téri kereszteződésben ért, a villamosmegálló mellett, így kénytelen voltam ott egy helyben topogni. Észrevettem, hogy egy kopottas öltözetű, jobb napokat látott ruházatú, ötvenes férfi állt a megálló elején, és erősen fixírozott. Bár nem néztem rá, de éreztem, hogy nem a szépségem bűvölte el, és azt is, hogy ő az a tipikus kommentálós fajta. Az is volt.
– Magát fenyegetik, hogy ezt csinálja ilyenkor? – nyomja meg hitetlenkedve az „ezt” és „ilyenkor” szócskát – utalva a futásra és a hajnali időpontra – és felém bök. A lámpa piros. Vigyorgok, de nem válaszolok, kicsit nyújtom a lábszáramat, hogy csináljak valami értelmeset a kényszerű várakozás alatt.
– Vagy – néz a hátam mögé, a Baross utca irányába – esetleg kergetik?
Vigyorgok, a lámpa még mindig piros.
– Á! Hogy maga üldöz valakit! – csap a homlokára drámaian.
A lámpa változatlanul piros, de már nevetek.
– Más magyarázat erre nincs – mondja az ember erősen megnyomva az erre szót, miközben imitál egy futómozdulatot. A lámpa végre zöldre váltott. Amikor átértem az úttesten, intettem neki a túloldalról, mire ő felemelt hüvelykujjával biolájkot mutatott nekem.
Nyitókép: Sári Tamás Gusztáv
