Nehéz az ember tudatának átfogni, mit is jelenthet 100 évet megélni eme sártekén. Az életkor nem érdem, se akkor, amikor fiatal, se akkor, ha öreg az ember, ilyen kor elérése esetén azonban a mondás legalábbis zárójelbe kerül. A „büntető”-nek nevezett XX. század összes kataklizmáját, traumáját, szenvedését véljük tükröződni látni a szemtanúk szemében, úgy gondoljuk, és talán helyesen, hogy aki járt AKKOR és OTT (vészkorszak, ’56 stb.), az olyan tudás birtokában van, ami talán terhes, de mindenképpen unikális és autentikus. A tisztelet tehát, ha jól sejtjük, akkor ezeknek a súlyos tapasztalatok tulajdonlásának (és persze a nem mindennapos, ily sokáig éltető vitalitásnak) jár ki mindenképp.
Négy figura áll a Rákóczi tér forró kövezetén, foglalkozásukra nézvést 2 db zsurnaliszta, egy önkormányzati dolgozó, valamint egy alpolgármester. Zsurnalisztáink tollal, papírral, fotómasinával, az önkormányzati dolgozó virágcsokorral (flamingóvirág-kardvirág-liliom kombó) készültek, míg az alpolgármester modern szabású inggel öltözött hozzá az elképzelt nénihez.
Kapucsengő nyomódik, várakozás kezdődik, válasz nem érkezik viszont. Mi a teendő? Tanácstalanság lesz úrrá a kis társaságon, azonban némi telekommunikálás után fény derül arra, hogy sem a kerületi szociális szolgáltató, sem más nem vette fel a kapcsolatot a 100. életévét betöltöttel.
Váratlan helyzet, ilyenkor nincs mit tenni, improvizálni kell. A szerencse hőseink mellé szegődik, egy ifjú hölgy is ebbe a házba tart, és tudja is a kódot. A liftre várni kell, addig az alpolgármester felrohan a másodikra, és amíg a brancs többi tagja felér az emeletre, környezettanulmányt rögtönöz a szomszédos lakás mélyszegény lakói körében, és nem mellesleg megtudja azt is, hol lakik az ünnepelt. (Erre mondjuk épp, hogy nem volt szükség, mert a pontos címnek a zsurnálosok birtokában voltak, kár volt tehát a gőzért, de hát ez is mindegy most már.)
A ház egyébként a tipikus józsefvárosi bérház képét mutatja, az idő megállt, a vakolat málló, itt nemhogy a rendszerváltás, de még a világháborúk se történtek meg, az udvar egyik sötét sarkából kintornás előbukkanása sem lenne meglepő.
Fellelvén tehát a megfelelő ajtót, csengetés, majd válasz híján kopogtatás kezdődik, mindhiába. Az egyik gangi ablakról kiderül, hogy a lakáshoz tartozik, nézzünk csak be. A félhomályból, amit a szemek lassan megszoktak, kirajzolódik a néni sziluettje, amint egy ágyon pihen. A személyes megszólítás ideje érkezett el hát! Az alpolgármester nem késlekedik, hórihorgas alakját meggörbítve hajol a kisablakhoz, majd belekezd: „Jó napot kívánok, az alpolgármester vagyok, és szeretnénk a nénit a 100. születésnapján felköszönteni!” − hangzik a vidám mondat. Reakció semmi, a percek nyúlnak. Addig jobb híján megállapításra kerül, időűzésképpen, hogy itt a magasföldszintnek is van vagy 8 méter a belmagassága, ezért a 2. emeletről lenézve az az érzés, mintha egy becsületes panel 6.-járól tennénk ugyanezt.
„Csókolom, a születésnapja alkalmából szeretnénk sok boldogságot kívánni önnek” − folytatódik, szintén bárminemű válasz nélkül, de addigra a szomszéd kutyusok is odafigyeltek, lelkes ugatásuk adja meg a további akusztikai kulisszát a meddőnek látszó próbálkozásoknak.
Jóakarattal felvértezett önkormányzati dolgozónk közben a virágcsokrot vigyázva kézben tartván álldigál egyik lábáról a másikra, amíg ki nem derül, mi lesz ebből a furcsa kis ceremóniából, ha egyáltalán.
Így pergett hát tovább a csermelyléptű idő a gangon, de egy idő után nyöszörgésre lettek figyelmesek a vizitorok: az ágyban fekvő néni vette észre a próbálkozást. Addig-addig, míg a „csókolom, az alpolgármester vagyok, és szeretnénk a néni 100. születésnapja alkalmából további jó egészséget kívánni”-mantra többedik elhangzása után egy halk, gyenge, lassú és elhaló „kö-szö-nöm”-re lett figyelmes a vájtfülű társaság.
Ez volt az a varázspillanat, mikor is az alpolgármester végre kiegyenesedhetett: „Szuper, megtörtént a kapcsolatfelvétel, távozhatunk tehát” − közölte a sajtó képviselőivel és minden jelenlévővel, azonban némi formaság hátramaradt: az oklevél és a virág átadása.
A rácsok résein alkalmatosnak tűnt az oklevél parapetre helyezése egy névjegykártya kíséretében, elvégre ne maradjon már homályban a kéretlen köszöntő kiléte, azonban a méretes virágcsokrot nem lett volna illendő átpasszírozni a rácson, az a külső ablakpárkányon lelt ideiglenes fekhelyre. Ideiglenes, de az nem volt tudható, mikor találja meg valaki a virágot, mivel mint az egész eljárásról, erről sem rendelkezett senki információval. Dolga végeztével (?) távozott tehát a kis csapat, immáron felvértezve a tapasztalással, miszerint az egyeztetés, a szervezeti egységek közötti kommunikáció ugyan még némi kis csiszolásra szorul, de a feladat kipipálva.
Ui.: Az eset után az önkormányzat felvette a kapcsolatot a néni rokonaival, akik közölték, nem kívánnak élni az önkormányzati köszöntés lehetőségével.
Fotók: Huszár Bogi
