Budapesten jelenleg körülbelül 5 ezer ember él hajléktalanszállón, másfél ezren pedig közterületen, fedél nélkül a legfrissebb kutatások szerint. Noha a lakhatás nemzetközileg elismert alapvető emberi jog – az ENSZ és az Európai Unió is annak tekinti –, Magyarországon nem érvényesül alanyi jogként. Az Alaptörvény csak állami törekvésként említi a méltó lakhatás biztosítását, miközben 2011 óta a közterületen való életvitelszerű tartózkodást a jogszabályok szabálysértésként kezelik.

Ebben a társadalmi közegben született meg Hecker Sára fotó- és videóinstallációja, amely 5 olyan ember történetét mutatja be, akik hosszú éveken át hajléktalanságba kényszerültek. Ma már saját otthonaikból idézik fel a múltat – négyen szociális bérlakásban élnek, az ötödik pedig albérletben. A kiállítás az otthonhoz való viszonyt, a túlélést és az újrakezdés lehetőségét vizsgálja a személyes visszaemlékezések eszközével.

A kiállítást május 6-án Fancsali Kinga költő nyitotta meg, TGM¹ szavait idézve. „A lakás távol tartja tőlünk mindannak a nagy részét, amit nem bírunk elviselni. […] Otthon. Ahol nem más rendezi el a bútorokat, nem más tűz ki valami színes plakátot a falra,

Ilyen képeket láthatunk Hecker Sára első önálló kiállításán: személyes tereket, tárgyakat, arcokat, amelyek a túllépés bizonyítékai. Az otthon nem csupán fizikai tér, hanem érzelmi és társadalmi kontextus – a kapcsolatok, lehetőségek és méltóság helye.

jelen van a kapcsolatok megszakadása, a családi háttér hiánya, a bizonytalan munkahelyzet, a politikai szféra megváltozása, vagy a szociális ellátórendszer elérhetetlensége is.

„Sokszor mondják, hogy bárkiből lehet hajléktalan. A kiállítás elkészítése után arra jutottam, hogy ez egyáltalán nem igaz. Azok kerülnek utcára, akik elvesztették a családjukat, nem számíthatnak senkire és a szociális hálóra pedig nem tudnak támaszkodni. Ami közös a történetükben, hogy mindegyikőjük úgy volt hajléktalan, hogy egész életükben dolgoztak. Van egy sztereotip kép az emberek fejében, hogy azért kerül valaki az utcára, mert lusta. Ők az ellentéte ennek” – mondja Hecker Sára.

A videóinstallációban Klári párja arról beszél, hogy a rendszerváltás után tömegesen szűntek meg a munkahelyek és munkásszállók Budapesten, így sokan – főként egyedülálló férfiak, mint akkor ő is – elvesztették a lakhatásuk alapját. „A hajléktalanság fele ebből indult ki. Mindig kerestem a lehetőséget, mindig, újra, újra, újra. Mindig valami akadt, valami kis… de nem tudtam belőle túllépni, hogy legyen egy kis normális albérletem… ahonnan munkába tudok menni” – mondja.

Irénke pedig így mesél: „Ugye van segítő rendszer, a családsegítők meg miegymás, de sok esetben nem is mersz, én se mertem segítséget kérni. Hát most hogy kérhettem volna segítséget, esetleg felajánlották volna, hogy elhelyezik a gyereket, vagy mit? Inkább még azt a pénzt se intéztem, ami járt volna. Hát belegondolni se mertem volna soha, hogy minket elválasztanak.

Ha belegondolunk, nem a gyereket kellene esetleg elvenni, hanem valami kis lakásba vagy valami hasonlóhoz juttatni az anyát, hogy érvényesülhessen. Mert annak az anyának nem az a vágya, hogy elveszítse a gyerekét, hanem az, hogy vele legyen.”

A Mindenkinek kell egy hely, ahol című kiállítás nem pusztán egyéni sorsokat mutat be, hanem rendszerszintű hiányokra világít rá – arra, hogy a hajléktalanság nem „egyéni hiba”, hanem társadalmi következmény. A kiállítás nem kívülről beszél a hajléktalanságról: a történeteket azok mesélik el, akik átélték és újrakezdtek. „Én nagyon szívesen mesélek erről. Nem azért, mert könnyű, mert kurva nehéz. Mai napig is kurva nehéz” – mondja Amália.

1. Tamás Gáspár Miklós ↩︎

Szilasi Emma

A kiállítás május 6. és 23. között látogatható, hétfőtől péntekig 10 és 19 óra, szombaton 14 és 18 óra között a Kesztyűgyárban.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf