Vas Sára 1913 februárjában nyert felvételt a székesfővárosi hulladékbegyűjtő telepek utcai takarítókat foglalkoztató részlegébe, és ez az állás biztos megélhetéssel kecsegtetett, különösen 1914 augusztusában, amikor kitört a háború. Egyenruhát is kapott a kétkerekű szemeteskocsihoz olyan sapkával, ami a Monarchia hadseregének tiszti egyenruhájához is remekül illett volna, ezért bárki úgy érezhette, hogy aki őt sérti meg, az magát a császárt bántja. Amikor a hivatalszolga átnyújtotta neki a sapkát, felajánlotta Vas Sárának, hogy nézze meg magát a tükörben, de ő nem volt kíváncsi magára sem sapkában, sem sapka nélkül.
Utált tükörbe nézni. Ahogy utálta azt az embert is, aki ezt a gyereket csinálta neki még kilencszázötben, Kapa Pálnak hívták, így a gyerek is kapott egy nevet, Kapa Kata lett. Legalább nem csúfolják az iskolában, hogy fattyú. Aztán Kapa Pál felszállt egy hajóra Fiumében, és nem is jött róla hír többé. Nem írhatta meg szonettben a fiának, hogy mennyire idegesítő a sirályok vijjogása, mert nem ismerte ezt a versformát, ahogy a latin vagy bármely más ábécé betűit se. Ezért azt sem tudta megírni, hogy a hosszú hajóúton valami román kölyök ellopta az útlevelét, és amikor partra szálltak, hiába kereste.
Csak ne az apjára hasonlítson ez a gyerek, imádkozott Vas Sára a templomban, bár nem ismerte Kapa Pált, ahogy más férfiakat sem. És még itt volt ez a rohadt háború is. Honnan tudhatta volna Vas Sára, hogy nem lesz vége ősszel, ahogy a császár ígérte, és a hangos indulókat üvöltő bakák majd fél lábbal jönnek vissza négy év múlva és az utcasarkon fognak koldulni. Neki továbbra is a lószart kellett összesöpörni a Rákóczi téren és környékén, mert a lovak ugyanúgy szartak békeidőben, mint Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után. A lovak ilyesmivel nem foglalkoztak, ahogy az utcaseprők sem.
A Vásár és a Német utca sarkán az írott történelem kezdete óta italmérés állt, amely 1914-ben a BOR-SÖRHÁZ cégérrel hirdette magát. Honnan tudta volna Vas Sára, hogy ebben a sarki kocsmában épp egy félrészeg finánc pörköltszaftos száját az asztalkendővel törölgetve azt magyarázza asztalszomszédjának, hogy a szerbek ellenállását két hét alatt megtöri a K. u. K. hadseregének rohama, először a tüzérség szétbombázza a szerb állásokat, és utána egy huszárroham lekaszabolja a túlélőket. Ez így lesz, és a szerb király itt fog táncolni csárdásra a Rákóczi téren, orrában karikával.
Vas Sára meg csak söpört, a lapát tartalmát a kocsiba döntötte, fogta a két fogantyút, meglódította a kocsit, ellökdöste a következő szarkupacig. Ahogy a tüzérek tolták a kétkerekű Skoda ágyúkat a tengelyig érő sárban a fronton. A kedvese tüzér volt ugyanis, Palóc Sanyi, vicces embernek tartották, sokat mesélt, a fele igaz volt, a fele nem. A gyerek őt hitte apjának, és Sára is csak őt szerette, mert úgy tudta elfújni a gyertyát, mint egy görög isten, és úgy is simogatta az utcaseprőnőt, aki rögtön elkezdett sóhajtozni.
De a Sanyit berukkoltatták, menni kellett indulóra, levelet nem írt sokat, bizonytalan betűi úgy sorakoztak, mint a részeg katonák. Hideg tél jött, fogyott az élelem, és mintha a piacon is csúnyán nevettek volna a fogatlan kofák, hogy nincs mit eladni, nincs hús, nincs tojás, nincs tej, csak krumpli. És krumpliért is hosszú sor állt, csupa veszekedő cseléd vastag kendőkbe burkolózva, a kutyák is éhesen szaglásztak a piacpultok között, amíg oldalba nem rúgták őket. És az a krumpli sem volt az igazi. Ha megrohadt pár szem, lehetett kidobni az egész kosárral, vagy kivágni a rohadt részeket meg a rózsaszín kukacokat.
Legalább van bennük egy kis hús, nevettek a sorban álló cselédek, ha az ember szóvá tette a kukacokat. Az eladó meg vágott egy csúnya pofát, hogy ha nem kell, elviszi más. És el is vitték. És ez még csak a háború második éve volt, a villamosok csilingeltek, az emberek káromkodtak, az újságok hazudtak. Mi mást tehettek volna?
Itt olvashatóak a korábbi Borongók.
Nyitókép: Brassó (Románia), 1989, Bulevardul Garii, a felvétel a pályaudvar előtt készült – Fotó: tm / Fortepan
