„A művészet olyannyira az életünk természetes része volt a születésemtől kezdve, mint az evés” – mondja Huszár Boglárka. Úgy tudja, már az üknagyapja is címerfestő volt, anyai nagyapja is festett, mellette szobrászkodott, zenélt, még színpadot is rendezett, az édesanyja pedig akvarellfestő.
„Győrben nőttem fel. A nagyapám is velünk élt. Nagyon szeretett fűzfákat festeni, és gyakorta kivitt engem és a testvéremet is magával a Mosoni-Duna mentén az ártérre. Figyeltük, hogyan dolgozik, és vele együtt festettünk. Egyedi volt a tanítási metódusa, valahányszor kérdeztünk tőle, vaskos művészettörténeti könyveket tett le elénk, és azt mondta, másoljuk le a képeket, abból tanulunk a legtöbbet.”
Gyerekkorától fogva kiállításról kiállításra járt, jobbára egyedül, kortársaival nem találta a hangot,
a művészet iránti rajongása miatt folyton kilógott a sorból.
Az alkotó- és képzőtáborokban találta meg a neki való társaságot, szeretett együtt alkotni másokkal.
A Kisképzőbe készült, bár többször jelentkezett, nem vették fel. Kénytelen-kelletlen textilipari szakközépiskolát végzett, majd textilipari üzemmérnök lett. „Ez egy nagyon száraz szakma, semmi kreativitás nincs benne. Amikor megkaptam a diplomámat, átsétáltam a főiskoláról a Török Pál utcába a Kisképzőbe, és beiratkoztam esti tagozatra, mert arra nem kellett felvételizni.
Csak azért is elvégeztem!”
Ezután úgy döntött, hogy restaurátor lesz. Egyre-másra járta a múzeumokat, hogy munkát kapjon, de mindenhonnan elhajtották, mondván, tennivaló ugyan akadna, de üres státusz nincs. Aztán a szerencse mellészegődött. Egy napon egyik családtagjának ismerőse a kezébe nyomott egy cetlit, hogy azzal sétáljon be bátran a Műemlékvédelmi Hivatalhoz. Az volt a papírfecnire írva: Foglalkozz vele! Így jutott el az akkori vezetőhöz, aki látva Boglárka eltökéltségét, rögvest fel is vette.
„A régi kis református templomok kazettás mennyezetének a helyreállítását szerettem a legjobban. Abban is leginkább a szövegek visszafestését élveztem. Volt, hogy egész szavak hiányoztak, és apró nyomokból kellett visszaállítani az eredeti állapotot. Attól mindenki félt, nem állt rá a keze a kollégáimnak, én viszont imádtam elbíbelődni velük.”
Boglárka részt vett a fertődi Esterházy-kastély renoválásában, és abban a csapatban is benne volt, ami a gyügyei református templom felújításáért
Europa Nostra-díjat kapott.
A székesfehérvári bazilikában végzett munkájáért pedig többedmagával püspöki elismerő oklevéllel jutalmazták.
Mindeközben rendületlenül festett otthoni műhelyében. Egy időben áttért a portréfestészetre, egyre-másra kapta a megrendeléseket is. „Fényképeket hoztak, azokról festettem. Azok a képek jószerével nagyon rossz minőségűek voltak, rossz beállítással készültek. Akkor fogalmazódott meg bennem, én szeretném elkészíteni a festmény alapjául szolgáló képet is.” Visszaült hát az iskolapadba ismét, és megtanult fotózni is.
„A lencsén keresztül csak a szép oldalát látom a világnak.” A képeit Facebook-oldalán osztotta meg, így történt, hogy az egyik követője beajánlotta a Józsefváros Újsághoz. „Azt írta, biztos olyan szépen fotóznám még Józsefvárost is.” Ez majd 15 évvel ezelőtt volt, azóta is a szerkesztőség munkatársa.
A Szeretlek Magyarország stábja is az interneten futott bele Boglárka képeibe, az indulásától kezdve éveken át fotózott a portálnak. „Az egy nagyon jó időszak volt: jártuk az országot, rengeteg helyre eljutottam. Hihetetlen nagy élmény volt például, amikor egy többnapos Dunakanyar-sétán vettem részt.”
Boglárka szerint a fotózás ugyanolyan, mint a festés, csak más eszközzel. „Mindkettőnél egy olyan képet hozok létre, ami bennem van: egyszer csak elkezdem látni,
összeáll a fejemben, és azt hívom elő.”
Igaz, úgy tartja, a festészet sokkal lassabb, elmélyültebb folyamat, több kreativitást is igényel.
A fotózásban viszont a kihívás fűti: arra törekszik, hogy új oldaláról mutassa meg a világot, másképp láttassa, mint mások. „Mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy csinálnák mások, és hogyan tudnám máshogy csinálni én.”
Fotók: Mile Máté
