A Civil Kollégium Alapítvány immár 20. éve rendezi meg a Részvétel Hetét, amely az évek során a társadalmi aktivitás növekedésével párhuzamosan Részvétel Hónappá növekedett. A kezdeményezés célja, hogy bebizonyítsa: a demokrácia akkor él igazán, ha az állampolgárok aktívan részt vesznek benne. Idén is több tucat szervezet csatlakozott a kampányhónaphoz, bemutatva az általuk képviselt ügyeket és bevonva az embereket az aktív állampolgárság jegyében.

Az Új részvételi évtized? – Helyi Demokrácia Műhely című délutáni program négy kulcsterületre fókuszált: hogyan válhat a tudásból változás, miként alakíthatjuk közösen tereinket, mit tanultunk a részvételi önkormányzásról és hogyan formálhatjuk közösen történeteinket.

Civil technológia: amikor az aktivizmus tudománnyá válik

Az eseményt Bálint Mónika, a Civil Kollégium Alapítvány ügyvezető igazgatója és Péterfi Ferenc, a Közösségfejlesztők Egyesületének elnöke nyitották meg. Az első blokk a részvételi tudásszerzésről szólt, első előadóként Le Marietta XII. kerületi polgármesteri tanácsadó lépett fel, aki a 2010-es évek civil technológiai projektjeinek meghatározó alakja volt.

„Változatos a hátterem, újságírással foglalkoztam, aztán átnyergeltem a civil aktivizmus vonalára” – kezdte Le Marietta, aki a 2010-es évek civil technológiai hullámának élő tanúja és alakítója volt. Ő volt az egyik alapítója a Járókelőnek, amely közterületi problémák bejelentésére szolgál, és a Ki Mit Tud platformnak, ahol közpénzből gazdálkodó szervezeteknek lehet kérdéseket küldeni.

„2010-ben, amikor elindítottam a Járókelőt, ez teljesen kívülről ment, és igazából azt sem tudtam, mit csinálok” – vallotta be őszintén. Ami akkor innovatív aktivista eszköznek indult, mára részben integrálódott az önkormányzati működésbe. Le Marietta különösen érdekes felvetése volt, hogy ezeket a projekteket nemcsak érdekérvényesítési eszközöknek tekinti, hanem a tudás gyűjtőhelyeinek. A Járókelő ugyanis strukturáltan gyűjtött adatokkal térképezi le a várost, ami kutatási célokra is alkalmas. „Egyszer csak megtanultam, hogy ez egy citizen science projekt is – civil tudomány.”

Az előadó példaként hozta a Város és Folyó Egyesületet, amely saját adatgyűjtéssel, civil tudományos eszközökkel kampányol a Duna mentén szabadstrandok létrehozásáért. Kis kék és sárga kosarakat használnak, amik a vízminőséget jelzik – egy látványos, közérthető rendszert építve az adatgyűjtésre.

A mesterséges intelligencia új lehetőségeiről is beszélt: „Most a mesterséges intelligencia elkezdte egy kicsit visszahozni ezt a technológia hype-ot.”

Le Marietta záró példája különösen személyes és helyi kötődésű volt: a Holdtér nevű közösség, melyet magyarországi vietnámi bevándorlók gyerekei hoztak létre. „Rábeszéltem őket, hogy csináljunk részvételi akciókutatást” – mesélte. A közösség kezdetben művészeti reprezentációval foglalkozott, mert kisebbség tagjaként nehezebb volt bekerülni a művészeti szférába Magyarországon. Most azonban már a saját gyűjtésükből állítanak össze kiállításokat.

A PHOnó nevű kiállítás a VIII. kerületi Susukában van most, ahol az itt élő vietnámi családok fotóit állítják ki. „A vietnámi nőnap, október 20. kapcsán gyűjtötték össze azokat a képeket, amik a női családtagjaikat mutatják meg” – számolt be Le Marietta. „Megmutatjuk, hogy a közösség hogyan tudja a saját magáról alkotott képet megváltoztatni.”

Semmit rólunk nélkülünk – amikor a kutatás kampánnyá válik: a 3-as metró története

Molnár Zóra, a Közélet Iskolája munkatársa és kutatója a részvételi akciókutatás élő példáját hozta el: a 3-as metró akadálymentesítéséért vívott kampány történetét.

– magyarázta Molnár Zóra. „Ugyan fontos az írásos összefoglaló, de ennél még fontosabb, hogy mindig valamilyen aktív lépések is szülessenek a társadalmi változás előmozdítása érdekében.”

A Közélet Iskolája 2016–17-ben tíz mozgássérült emberrel és négy szövetségessel közösen kutatta, mi szükséges ahhoz, hogy egy mozgássérült ember önállóan élhessen Magyarországon. A kutatócsoport 2017 nyarán érdekvédelmi csoporttá alakult, amikor nyilvánosságra került, hogy a 3-as metró felújítása nem terjedne ki az akadálymentesítésre. Tarlós István akkori főpolgármester sajtótájékoztatóján elhangzott mondatát idézte: „Nem kell akadálymentesíteni az összes metróállomást, mert úgysem használják a metrót a mozgássérült emberek.”

„Ezen nagyon felháborodtunk mindannyian” – emlékezett vissza Molnár Zóra. A kampány egyik kulcsmozzanata az volt, hogy közérdekű adatigényléssel megszerezték a felújítás eredeti terveit, ahol minden állomásnál be volt jelölve a liftek helye. „Amikor a döntéshozóknál tudtunk arra hivatkozni, hogy egyszer már megterveztétek akadálymentesen – csak nyilván, amikor pénzt kellett, levonták a költségekből –, az első dolog az akadálymentesítés volt.”

A kampány sikeres volt: 2018 tavaszán megállapodás született Tarlós István és a Mozgássérültek Egyesületeinek Országos Szövetsége között, hogy akadálymentes lesz a 3-as metró teljes hosszában. A felújítás 2023-ban fejeződött be.

„Minden egyes alkalommal, amikor olyan helyre kell mennem, ahova előtte nem tudtam volna, mert csak a 3-as metróval lehet megközelíteni, gondolok erre” – fogalmazta meg a kampány jelentőségét Molnár Zóra. De sokkal nagyobb a társadalmi hatása a sikeres kampánynak: idős emberek, kisgyerekes anyukák babakocsival, kutyások

Tudományos hierarchiák lebontása: új út a tudásteremtésben

Pataki György egyetemi docens, nemzetközileg elismert ökológiai közgazdász az előadásában arra kereste a választ, hogyan lehet a tudásteremtés legdemokratikusabb formáit létrehozni.

„A klasszikus tudományos megoldásban a tudóst kiemeljük a társadalomból: ő tud, a többiek pedig hallgassák meg, amit mond” – fogalmazott Pataki. „Amit én bemutatok, az ettől gyökeresen eltér, és ezért a tudományok szokványos holdudvaraiban sokszor nem is tartják tudománynak.” A részvételi akciókutatás ugyanis megkérdőjelezi a tudások hierarchiáját, és egészen mást gondol a tudás és a tudomány társadalmi szerepéről.

Pataki György több évtizedes gyakorlati tapasztalatát osztotta meg a hallgatósággal, olyan projekteket mutatva be, amelyekben a kutató facilitátorként, segítőként lépett fel, nem pedig mindenható szakértőként. Az egyik meghatározó projekt a dél-borsodi mezőcsáti kistérségben zajlott. „A kutató is ember” – jegyezte meg. „Az ottani emberi találkozások és a hátrányos helyzet átformált minket. Nem lehet úgy kutatni, hogy összegyűjtjük az adatot, megírjuk a publikációkat, a karrierünk halad, míg a helyiek semmit nem profitálnak belőle.”

A megoldás egy közösen írt vidékfejlesztési stratégia lett, ahol a helyi közösség volt a fő szerző, a kutatók pedig facilitátorok. Egy másik projektet gyerekekkel és iskolákkal valósítottak meg Magyarország nyugati határvidékén, ahol a nemzeti park munkatársa gyűjtögette a tájfajta gyümölcsfáit. „A gyerekek a nagyszülőkhöz kapcsolódva összegyűjtötték, hogy milyen fajták vannak a kertekben, mi a népi neve és mire jó” – mesélte Pataki. Manapság az őriszentpéteri Csörgőalma Gyümölcsöskert génbankként működik, ahol a helyi gyümölcsfajták megőrződnek.

Közösségi tervezés a gyakorlatban: elmélet és valóság

A második blokk moderátora Homoki Andrea volt, a Civil Kollégium Alapítvány közösségszervezője. Az első előadó, Sain Mátyás, a Főpolgármesteri Hivatal Nyitott Budapest osztályának szakértője kiemelte: a 2000-es évek eleji vidékfejlesztési stratégiák gyakran csak papírmunkák voltak. „Egy stratégiánál az a sikerkritérium, hogy mennyi beszélgetés, mennyi párbeszéd volt” – fogalmazott.

Tömöri Balázs, Pilisborosjenő polgármestere közösségi gyűlést szervezett településén – elsőként Magyarországon. „Harminc kisorsolt lakos két napot töltött azzal, hogy kidolgozza a faluközpont jövőjét” – számolt be. A résztvevők kiválasztása reprezentálta a közösséget: fiatalok, idősek, különböző lakhelyről. Az eredmény öt konkrét javaslat lett: zöldfolyosó, parkolási koncepció, közpark, közlekedésbiztonsági javaslatok.

Lakóudvarok Józsefvárosban: amikor a közösség tervez

Iváncsik Fanni, a józsefvárosi Lakótér közösségszervezője a Magdolnanegyedben megvalósult projekt tapasztalatait osztotta meg. A Lujza utca 34. szám alatti önkormányzati bérház udvarának átalakítása élő példája annak, hogy a közösségi tervezés hogyan működik a gyakorlatban egy hátrányos helyzetű közösségben.

A Magdolnanegyedben és az Orczynegyedben van az önkormányzatnak a legtöbb bérháza. Itt laknak Józsefváros legnehezebb sorsú, alacsonyabb státuszú lakói, akik nem engedhetnek meg maguknak albérletet vagy saját lakást – mutatta be a helyzetet Iváncsik Fanni, aki korábban a Közösségi Részvételi Iroda munkatársa volt.

A történet egy lakógyűléssel kezdődött, ahol egy lebontandó épületrészről tájékoztatták a lakókat. „Egyszer csak megkérdezték: jó, és akkor mi lesz ott? És mi, közösségszervezőként rákaptunk a horogra: miért, mi legyen?”

Nagyon meglepő volt, hogy mindenki azt gondolta, sokkal nehezebb lesz a kapcsolatfelvétel, sokkal nehezebb őket motiválni – és ők is meglepődve tapasztalták, hogy ez nem így van – hangsúlyozta.

A Lujza utca 34-ben kicsi, összetartó közösség él. „Már annyira vártak minket, annyi ötletük volt! Azt mondták: most jegyzeteljenek!” A projekt különösen fontos tanulsága, hogy az emberek szeretik látni gyorsan az eredményét annak, hogy részt vettek valamiben. „Magyarországon az intézmények felé van bizalmatlanság, és az szuper volt, hogy viszonylag gyorsan meg tudtuk nekik mutatni: nem csak a szánk jár.”

Tavaly tavasszal tartották a lakógyűlést, nyárra felmérték a terepet, ősszel együtt ötleteltek a bérlőkkel, tavasszal több terv közül választhattak, és másfél hónapos kivitelezés után kész lett a kert: pázsittal, ültetett növényekkel, fűszerkerttel.

A józsefvárosi Közösségi Részvételi Iroda és a Lakótér jelenleg hat önkormányzati bérházban dolgozik, kifejezetten azért, hogy ne egymás mellett élő bérlők legyenek, hanem valódi lakóközösségek. „Próbáljuk az együttélési problémákat kezelni, és a közös tereket velük együtt megtervezni: udvar, folyosó, lépcsőház, kapualj” – sorolta.

Miért fontos a részvétel? Következtetések a műhelyről

A Kesztyűgyárban zajló délutáni program számos olyan tanulsággal szolgált, ami messze túlmutat az egyes projekteken. A bemutatott példák – a civil technológiától a közösségi tervezésig, a vietnámi közösség önreprezentációjától a mozgássérültek kampányáig – egy közös gondolatot erősítenek meg: a részvételi demokrácia nem luxus, hanem szükségszerűség.

Az esemény talán legfontosabb üzenete, hogy a részvétel nem egyszerűen bevonás vagy jól hangzó jelszó. Ahogy Le Marietta civil tudományos projektjei mutatják, az aktív állampolgári részvétel során valódi tudás keletkezik, ami nélkül hiányos lenne a városról, a társadalomról való ismeretünk. A Járókelő adatai vagy a Város és Folyó Egyesület vízminőségi mérései nem helyettesítik, hanem kiegészítik és gazdagítják a hivatalos ismereteket.

A 3-as metró akadálymentesítésének története azt bizonyítja, hogy

amikor az érintettek részt vesznek a döntésekben, nemcsak saját helyzetük javul, hanem a teljes társadalom profitál belőle – ez a részvételi folyamatok egyik kulcstanulsága.

Pataki György tudományos hierarchiák lebontásáról szóló előadása pedig arra mutat rá, hogy a részvétel nemcsak a politikai döntéshozatalban, hanem a tudásteremtésben is elengedhetetlen. Amikor a mezőcsáti közösség maga írja meg saját vidékfejlesztési stratégiáját, vagy amikor őriszentpéteri gyerekek a nagyszüleikkel együtt térképezik fel a helyi gyümölcsfajtákat, akkor nem egyszerűen adatgyűjtés folyik, hanem a helyi tudás és a tudományos megközelítés egyenrangú partnerségében valami egészen új születik.

A józsefvárosi lakóudvarok példája pedig talán a legkézzelfoghatóbban mutatja meg, mi történik, amikor az emberek a környezetük alakításába beleszólást kapnak. A tapasztalatok azt igazolják, hogy nem a passzivitás a probléma, hanem hogy ritkán kérdezik meg őket. És amikor végre megkérdezik, kiderül: rengeteg tudással, ötlettel, energiával rendelkeznek.

Szükségszerűség, mert nélküle rosszabb döntések születnek, hiányos ismeretek alapján. Szükségszerűség, mert nélküle a demokrácia üressé válik. És szükségszerűség, mert – ahogy a Civil Kollégium Alapítvány 20 éve hirdeti – a demokrácia csak akkor él igazán, ha az állampolgárok aktívan részt vesznek benne.

(Lapunk az esemény első felén vett részt, azokról az előadásokról számoltunk be, amin jelen voltunk. A műhelymunka távozásunk után is folytatódott a részvételi intézményekről és a közösségi alkotófolyamatokról.)

Fotók: Takács Mária