Ó, bella, ciao

Életünk elvileg különleges és megismételhetetlen tartalomipari pillanatokból áll össze, és össznépi ADHD-nk folyamatos ingereket követel, így nagy szó, ha egy film, alkotás maradandó élményt ad, nem merül feledésbe 2 óra után. Paul Thomas Anderson e célra alkalmas rendező, aki mindig is a nagy gesztusokat kedvelte, legyen szó játékidőről (100, de 120 perc alatt is 2002-ben járt utoljára), színészi alakításokról. 

Az egyik csata a másik után is velünk marad (még ha a cím könnyen ki is röppen az ember fejéből). Amerikai terroristák élték a maguk rendszerellenes éltét, majd illegalitásba menekültek. Egy házaspár szétszakad, a férfi, Bob (Leonardo DiCaprio) mit sem sejtő lányával él valahol északon, a feleség (Teyana Taylor) eltűnt. Ám hiába pár békés évtized, menekülniük kell, mert a hatóság Sean Penn-nel az élen a nyomukra talál. 

A szokásosan átgondolt alkotás sima akciófilmként is működik, de van benne forradalmi romantika, a mai kor jogos félelme a hatalom mindent leuraló technológiai fölényéről is. Sőt, a szexuális vágy hatalmi jellegéről is látunk képeket, ahogy tulajdonképpen egy szociológiai mélyfúrást is levezényel Anderson a mai idők polarizált Amerikájáról. És akkor a korszakalkotó, fiziológiai tüneteket okozó autós jeleneteket még nem is mondtam – erősen ajánlott a filmet moziban, nagyvásznon megnézni. A színészek persze remekül játszanak, és a feszült képek közt humoros pillanatnak is akad hely. 

Minden érzékre/agyra/szívre ható, igazi mozi. 

• Az egyik csata a másik után 
• InterCom 
• 5/5 

_dd_

Elmejáték gengszter módra 

1954-ben Hobokenben a legnagyobb bűnszervezetek élén nagy hatalmú vezetők versengenek területekért, támogatásért, és igyekeznek növelni a befolyásukat minden eszközzel. Nos, ha kellőképpen belehelyezkedtünk a történetbe és belebújtunk a maffiózók bőrébe, már csak az előkészületek hiányoznak és indulhat a taktikázás. 

A Gengszter elméket ketten játszhatják 10 éves kortól. 3 kártyát véletlenszerűen ki kell venni a pakliból, majd 5-5 kártyát kapnak a játékosok, kettőt felfordítunk az induláshoz, és a maradék lesz a húzópakli. Viszonylag gyorsan játszható, maximum 4 forduló lehet, és minden fordulóban hatszor kerül sorra egy játékos. 

Kívülről nézve nem tűnhet túl izgalmasnak: a játékosok kártyákat tartanak, majd leraknak egyet, körönként pedig egyszer felvehetnek maximum 5 lapot. Az izgalom fejben zajlik, ugyanis minden egyes kártya lerakásánál végig kell gondolni, vajon a másik kezében milyen kártyák lehetnek, miket akar eldobni, és magunknak milyen lapot érdemes gyűjteni. Ebben a játékban taktikusnak kell lenni: sarokba kell szorítani a másikat, ugyanakkor nyerő helyzetbe kell kerülni, figyelve az időzítésre, mert nem mindegy, mikor veszünk fel és mikor rakunk le lapokat. 

Sokszor viszont nem elég az agyalás, tud kiszámíthatatlan is lenni a játék, szerencse is kell hozzá. Előfordulhat, hogy minden létező forgatókönyvet lepörgetsz fejben és végül egyik se jön be. 

• Gengszter elmék 
• Reflexshop 
• 4,5/5 

szbflo

It was just an accident

Hamarosan látható lesz mozikban is az iráni Jafar Panahi új filmje. Egy közvetetten rendszerkritikus, bevállalós, titokban forgatott filmet láthatott idén a közönség a II. BIFF-en a Corvin moziban. A rendező Iránban börtönben is volt amiatt, hogy „államellenes propagandát” művel a filmjeivel. Nagy teljesítmény tiltásban elkészíteni egy filmet, ugyanakkor értelemszerűen a végeredményen is meglátszik, ami a képi világ megalkotását ugyan felmentheti, de a színészi játékot és a rendezői kontrollt kevésbé. 

A sztori: egy szerelő véletlenül összetalálkozik egykori megkínzójával és kihallgatójával, és ez hatalmas felfordulást okoz. A film az önbíráskodást és annak morális megítélését, a traumafeldolgozást bontogatja hosszan, de most a Panahitól megszokott finom, filmes, színészi eszközöket sajnos mellőzve. A történet klasszikus meseszerkezethez is hasonlítható, egyre több szereplő kapcsolódik be a történetbe, gyarapszik a csapat. A főszereplő jó választásnak tűnt, az ő karakterét – a többiekével ellentétben – sikerült komplexen megjeleníteni. 

De összességében a film csalódás, mert a nagy része azzal telt, hogy a szereplők kiabálnak, gyakorlatilag az érzelem minden árnyalatát ezzel bemutatva, sokat ismételve ugyanazon gondolatokat. 

A film cannes-i nagydíjas, ami inkább (mint sok fesztiválnál) kiállásként értelmezhető, mintsem a filmművészi teljesítmény dicséreteként. 

• Csak egy baleset 
• 2/5 

Rebró