Ez ennyi volt, akkor vége.
Akkor vége.
De szeretsz még?
Persze.
Mindig szeretni fogsz?
Nem tudom.
Miért nem? Ezt azért megígérhetnéd.
De hát hazudnék.
Szóval nem fogsz.
Szóval nem tudom.
Azért éppen most lehetne hazudni egy kicsit.
Oké, de három év múlva szembejössz a körúton, számonkérsz, és akkor megint hazudjak, ha nem úgy alakul?
Úristen, miből áll egész életedben azt mondanod, hogy szeretsz, ha úgyis alig fogunk találkozni, mondjuk, én elköltözöm valahova, Berlinbe vagy Edinburgh-be vagy Kamcsatkára, te meg – fogalmam sincs – csinálsz három gyereket, kétévente egyszer azt mondod, szeretsz, belehalsz? Ha egyáltalán kérdezem még. Ennyit megtehetnél értem.
Sajnálom.
A sajnálat… az feldugós.
Hát… mindent neked adok, amit együtt vettünk, mit mondhatnék még?
A gofrisütőt meg a kávéfőzőt?
Igen, azt. A Bialettit.
Kösz.
Semmiség.
Az… Egyébként… van olyan, hogy dolgok meg emberek soha nem térnek vissza az életünkbe, nem? Hogy hiába reménykedünk, kész passz, annyi volt…
Hát van, persze.
Én is azt hiszem. Nem röhögünk már a Mikszáthon együtt, mert a hópelyhek nem akarnak a szánkba esni. Más szájába esnek, más nyála oldja fel a hópelyhet. Kimész és nem jössz vissza. Jól kezdődik az év. Legalább a konyhát nem járja össze senki sáros lábbal a slusszkulcsot keresve. Az is valami.
Nézd, azért mert elmegyek, te még nem kérhetsz számon mindenért.
Mindenért? Még alig kértelek számon. Legfeljebb csak egy ígéretet akartam tőled. Fél éve még esküvőről beszéltünk.
De te nemet mondtál.
Oké, rám jött a frász. Ez a bajod? Hogy nem akartam férjhez menni?
Mondtam, hogy nem.
Az a bajod, hogy nem akartam gyereket.
Nem megyünk le enni egy gyrost? Farkaséhes vagyok.
Az a bajod, hogy nem akartam gyereket.
Most, hogy szakítottunk, ennék hozzá hagymát. Gondolom, már nem probléma.
Leszarom a hagymát, szex előtt zavar csak. Az zavar, hogy nem mondtad meg. Hogy letagadtad. Mondd ki, azt akarom, hogy mondd ki, ne hazudj most már. Hallani akarom.
Nézd… mehetünk az indiaiba is. Meghívlak.
Indiaiba? Te utálod az indiait.
Nem baj, most elmegyek a kedvedért.
Nevetséges vagy. Tudod, milyen nevetséges és szánalmas vagy?
Nem akarlak… nem akarlak…
Engem kímélsz? Engem? Kisapám, mindazok után, amin keresztülmentem? Lófaszt.
Netti… oké, elhagylak, mert nem akartál gyereket… figyelj csak, azt hiszem, ez nem igaz. Ez bonyolultabb… vagy fogalmam sincs.
Kösz, ezt akartam hallani.
Basszus.
Szerinted a nagy lezárások után mindig valami új kezdet jön? Te hiszel ebben?
Nem, van olyan, hogy csak a nagy semmi jön. Sivatag. Nem tudni.
Szerintem is. A nagy semmi. Arra számítok.
Akkor most mi legyen?
Hogyhogy mi? Felöltözünk, itt hagyod a Bialettit, meghívsz az indiaiba, és soha többet nem kérdezem meg, hogy szeretsz-e. Mi lehetne?
Bendl Vera
Nyitókép: Mile Máté
