Visszaemlékezésekben hol az egyik legnagyobb, hol pedig egyenesen a legnagyobb magyar filmrendezőként beszélnek Tarr-ról. Azt gondolnám, az „egyik” szócskát Jancsó miatt használják egyesek, te mit gondolsz erről?

Hát ez olyan, mint amikor megkérdezik, melyik a kedvenc számom, amit írtam, vagy melyik a kedvenc gyerekem. Tarr Béla az egész világon elismert, valóban jelentős életművet hagyott itt. Ma már nehezen tagadható, hogy az egyik legnagyobb kortárs rendező volt. Az is fontos, hogy rögtön felismered, ha valaki utánozza, és az nem jó. Olyan, mint amikor egy Ady-epigon próbál verset írni. Igen, tudjuk, fekete-fehér kép, lassúság, hosszú snittek, mindig esik az eső, de ez akkor is csak epigonizmus.

Lapunknak azt nyilatkoztad, az életműve azt üzeni, hogy minden embernek megvan a maga méltósága. A filmjeiben azonban ez talán a legutolsó kifejezés lenne, amit a szereplőkre használnánk. Ez nem ellentmondás?

Nem ellentmondás, mert a megalázottakkal és megszomorítottakkal foglalkozik – hogy őt idézzem –, de úgy, hogy szeretettel nézi őket, s közben mindig van benne valamiféle eltávolítás, amitől kicsit még humoros is tud lenni. Meg kell jegyezni, hogy a filmjei azért nagyrészt Krasznahorkai László világát mutatják be, de az tény, hogy jobb embert arra, hogy ezeket filmre vigye, nem lehetett volna találni.

A megemlékezésedben azt írod a gyász kifejezése után, hogy e veszteség mellett, szinte a „mi kedvünkért kitört” a harmadik háború.

Ez egy Ady versből van, a Cifra szűrömmel betakarva címűben: „Szerettem volna, hogyha untat / Bolondulása a Földnek, […] De közben szinte mi kedvünkért / Kitört az égi háború.”

Arra próbáltam utalni, hogy 

A történelem rossz irányba megy, és ha ki fog derülni, hogy már zajlik a világháború, én nem fogok megdöbbenni ezen. Ebben a Krasznahorkai, a Tarr is, meg én is egyetértettünk, hogy voltaképpen az ember egyfajta gyávaságból képtelen igazán a mélyére nézni annak, hogy milyen kozmikus válságban vagyunk. Ezek a filmek erről is szólnak. Ciklikus volt az első háború, meg a második is, és közte volt egy egész jó idő, de valahogy el volt fuserálva, és az elsőből következett a második. Most is valami nagyon el van fuserálva, és ebből következik – ez is egy Ady-mondat – hogy szörnyű, hogy az ember „milyen állatian ordítja a vért”. Közhely, hogy ha már nem élnek azok az emberek, akik átélték a háború a borzalmait, a ma embere meg azt mondja, nem baj, próbáljuk ki a háborút, és akkor erre jön egy Putyin meg egy Trump. Lehet a rossz dolgoknak is valaki élharcosa. Orbán meg abban bízik, hogy majd mindenhol feltámad a jobboldal, a nemzetek Európája, de ez egy nagyon kicsi ország. Majd a Nyékládháza 2 megveri a Barcelona futballcsapatát. Vannak dolgok, amik remélem, nem nagyon képzelhetők el.

Mondták róla, hogy elutasított mindent, ami számára erkölcsileg nem volt elfogadható. Volt az életében olyan lehetőség, amire nemet kellett mondania ezért? És neked volt olyan helyzeted, amikor választanod kellett?

Ha olyat kértek tőle, ami nem volt ínyére, azt nem csinálta meg, éppen ezért nem is tudjuk, hogy mi volt az, amire megkérték, de nem vállalta el (nevet). Én nem vagyok ilyen perfekcionista. Nagyon sokat köszönhetek emiatt a Bélának, mert ő igenis addig nyüstölt engem, amíg ki nem hozta a maximumot belőlem. De nem maszatolok annyit, én sem szoktam erkölcstelen alkukba belemenni, talán túlságosan is próbálok rendes fiú lenni.

Én ezt úgy tudom elképzelni, hogy aki eleve nem hajlandó ilyen dolgokra, azokat meg se kísértik az ilyen lehetőségek.

Valószínűleg ez is így van. Kategorikus imperatívusz, így hívják ezt egyébként, amiről beszélgettünk, az azt jelenti, hogy belső erkölcsi meggyőződés, amit az Esterházy úgy mond, hogy bizonyos szint fölött az ember nem megy bizonyos szint alá. Van egy vonal, amit az ember belső parancsa megtilt.

Báron György filmkritikus írja, hogy fiatalokat tanított és támogatott, ezt pedig legszívesebben hazájában tette volna, de nem tehette. Hogyan élte meg azt, hogy az Orbán rendszer –mondhatni – nem igazán kezelte a helyén őt?

Sőt, kifejezetten ellenséges volt vele szemben. Amikor nyert a Fidesz, akkor a Berlini Filmszemlén Ezüst Medvét kapott a Torinói lóra, leült beszélgetni egy riporterrel, ahol is annyit mondott csupán, hogy az Orbán nem szereti az értelmiségieket. Ami tulajdonképpen nehezen cáfolható, ha ma látjuk Győzikét, Kis Grofót, meg Mándokyt, van itt azért a tarsolyban! És erre a miniszterelnök ugyanúgy megsértődött, mint ahogy az Iványira is. Ráadásul akkoriban kitalálták, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítvány egy pazarló és rossz struktúra, és hogy egymás között osztogatják el a pénzt, nem törődnek a nézőkkel, és maguknak csinálnak filmeket. Tehát jöjjön Andy Vajna. Aki profi volt egyébként, voltak is eredmények, de miután meghalt, már tényleg csak ilyen Petőfi-filmek készültek, amikből megtudhatjuk, hogy Szendrey Júlia egy karateművésznő volt, aki legyilkolja a merénylőt. Ennyi erővel az is lehetett volna, hogy kimegy a Rákosrendezőre és fölmegy az égbe, mint Jézus Krisztus. Miért ne? Béla úgy magyarázta, hogy egy „egyablakos” rendszer alakult ki, mint régen a hanglemezgyárban, ahol ha az Erdős Péter azt mondta, hogy te nem adsz ki lemezt, akkor nem adtál ki. Sehol. Ezért elment aztán Szarajevóba egy független filmes iskola tulajdonképpeni első emberének. Ő ott úgy tanított, hogy mindenki csináljon azt, amit akar, és aztán erről beszélgessünk. Azt mondta a tanítványoknak, hogy

Egyáltalán nem szólt bele a munkájukba, hanem konzultált velük, és nagyon szerették is a tanítványai. Aztán innen is elkerült valahogy, nem tudom, miért, de volt egy olyan eset, hogy az egyébként elég drága iskolába olyanokat is beengedett, akik nem tudtak fizetni, leszóltak neki, hogy mit jóembereskedik, ha valakinek nincs pénze, akkor menjen haza. És aztán akkor egy idő múlva ő ment haza. Amikor pedig elkezdték az SZFE-t szorongatni, akkor azonnal a dolog élére állt, kurzusokat is tartott a Freeszfén. Nagyon szerették a tanítványai, és talán tényleg az egyik legfájóbb veszteség, hogy nem tud tovább tanítani. Voltak egyébként producerként is próbálkozásai. A T.T. Filmműhely például, ahol fiatal független, experimentális filmeseknek próbált lehetőségeket teremteni. 

A rendszerváltás kudarcáért, a magyar társadalom feudális struktúrákba merevedéséért Tarr nem a politikai elitet, hanem az egész társadalmat okolta, mondván, „mi mind felelősek vagyunk”. Tudsz azonosulni ezzel a kissé önostorozó mondattal?

Tökéletesen tudok. A népet nem lehet leváltani. Ebből kell várat építenünk, ebből a hozott anyagból. Valamennyire én is felelősnek érzem magam, hogy nem szólaltam meg egy csomószor, amikor tudtam, hogy valami nincs rendben, de gondoltam, ez nem az én dolgom, majd megcsinálják, és majd lesz valahogy. Például nagyon régen, amikor az SZDSZ koalíciót kötött az MSZP-vel, semmibe nem került volna, hogy én azt mondom, hogy ez egy végzetes hiba, és akkor legalább egy nagy vátesznek látszanék, mert tényleg ezt gondoltam, de hallgattam. Elhittem, hogy hát majd ők jobban tudják. Pedig szót emelhettünk volna, mert vétkesek közt cinkos, aki néma, ugye.

Abból, hogy ti ketten találkoztatok, végül egy nagy-nagy történet kerekedett ki, de sorsszerű volt ez a találkozás a Kádári nyolcvanas években, mindenképp meg kellett történnie?

Nem sorsszerű, inkább a szerencsének köszönhető, a Szabadgyalog című filmje után keresett egy zeneszerzőt. Hallott egy Trabant-kazettát, ahol a Lukin Gábor zongorázott, én meg csellóztam, és az a szám annyira megtetszett neki, hogy belekerült az Őszi almanach című filmbe. Később elhívott a lakására, és mondta, hogy lenne egy film, elkezdtünk együttműködni. Ha nagyon elfuseráltam volna valamit, akkor nyilván mondta volna, hogy hagyjuk, de én voltaképpen szeretek dolgozni, bármilyen hülyén hangzik is (nevet). Aztán neki köszönhetően beletanultam a technikai részbe is, mert van egy csomó manuális része a dolognak, például a hang alárakás, amit vágóasztalakon csináltunk, 16-os hangszalagokat fűztünk fel a 35-ös filmre. Nem volt végtelen számú track, mint ma, hanem úgy volt, hogy volt két hangszalag, amin ment a dialógus, és három, ahol a zajok, az atmoszférák meg ilyen slejfniken mentek, ami magyarul loopot, még magyarabbul végtelenített zenei vagy akusztikai frázist jelent.

Tehát te nemcsak a zenéért feleltél, hanem az egész akusztikai kulisszáért, atmoszféráért is.

Igen. Béla ebben nagyon támogatott engem, nagyon jó füle volt, és nagyon radikálisan gondolkodott. Mindig a lehető legkeményebben belementünk abba, hogy ugyanolyan radikális legyen a hang kezelése, mint a kép vagy a színészi játék.

azzal nagyon szépen lehetett játszani. Vagy ha a madárfüttyöt lelassítják, akkor az egy nagyon szép bariton énekké változik. De a talicska nyikorgása is nagyon jól szól lelassítva.

Hogyan tudott ilyen hosszú időn át együtt maradni a Hranitzky Ágnes–Tarr Béla–Víg Mihály–Krasznahorkai László–Medvigy Gábor–Pauer Gyula alkotói hatos, mi kell egy ilyen hosszú kreatív munkakapcsolat fenntartásához?

A kölcsönös bizalom abban, hogy ugyanazt gondoljuk, és a tudata annak, hogy mindenki önfeláldozó. Hranitzky Ágnest nagyon fontos megemlíteni, aki felesége volt a Bélának és a filmjeinek vágója. A nap 24 órájában együtt voltak, és szigorú kritikusai voltak egymásnak. Ők ketten mondták ki a felvételek végén, hogy jó lesz-e, és ha valamelyikőjüknek nem tetszett a jelenet, akkor az addig nem volt meg. Nyugodtan hívhatjuk Ágit társrendezőnek, és abban sem vagyok biztos, hogy a támogatása nélkül ezt a hatalmas megterhelésekkel járó munkát Béla el tudta volna végezni.

Mit gondoltál, amikor először hallottad, hogy egy 7 órás filmet készül forgatni Tarr?

Ezt ő nem nagyon mondta. Később elárulta, hogy először kb. öt órára taksálta a film hosszát, de aztán addig ment, amíg ilyen hosszú nem lett, és ez nagyon helyes. Biztos, hogy a sikeréhez hozzájárul ez a nagyon extrém hossz is, amiben egyébként egy centi felesleges anyag nincs. Nekem az a véleményem, ha valaki a 7 órából megnéz egy óra harminc percet, onnantól már nem érdekli, mennyi van még hátra, hogy ha beszippantotta, akkor már könnyű végignézni.

A filmbeli Irimiás szerepe előtt is színészkedtél? Volt valamilyen minta, amihez nyúlni tudtál a szerep megformálásában?

Voltam amatőr színész a pesterzsébeti Csiliben, vagy az egykori Orfeo csoportban, de mivel – például – pösze is vagyok, a főiskolára már nem felvételiztem. Egyébként nem idegen tőlem a színjátszás. A szereppel kapcsolatban Bélának egy feltétele volt: sokszor el kellett mondani kívülről Irimiás monológját egy videókamerának. Végül megfeleltem. Ő tényleg az emberre volt kíváncsi, az arcára, arra, amikor nem játssza meg magát. Neki az volt a fontos, hogy az ember eljusson odáig, hogy

A forgatáson már minden nagyon pontosan elő volt készítve, ezért aztán a stáb is, meg a színészek is állatira próbáltak már az elején készen lenni. Nálunk az első felvétel volt annyira koncentrált, mint más forgatásokon az utolsó.

Hogyan kell elképzelni, hogy a zene ritmusára forgatott Tarr? Ki volt rakva egy hangszóró?

Igen. A bajai főtéren majdnem megőrültek, amikor ott forgatták a Werckmeister harmóniák bálna-jelenetét, bömbölt a hangszóró. Ez azért kell, hogy a kamera érezze a tempót. Rendszerré vált az, hogy mielőtt elkezdünk forgatni, én megmutattam Bélának a zenéket, és ő rámutatott, ezt kérem, ezt kérem meg ezt, aztán ezeket összevágtam, kivittek egy magnót meg egy hangfalat, és benyomták a zenét.

Adott instrukciókat Tarr neked?

A legtöbbet A londoni férfival bajlódtunk. Se előtte, se utána nem mondott ilyeneket, de akkor azt kérte, hogy legyen félelmetesebb a zene. Mondom, én nem szoktam félni, nem tudom, milyen érzés, de aztán meglett az is. Lehet például, hogy a Werckmeisterben nem ilyen nagyon lágy, vonós zenéket használt volna, hanem valami elidegenítettebbet, atonálisabbat, de ha már egy zene megtetszett neki, akkor azt elfogadta, és onnantól azzal mentünk. Azért is hálás lehetek neki, mert tényleg bízott bennem, és az nekem szárnyakat adott.

Gondolom, egy súlyos film forgatása sem feltétlenül gyászos hangulatban történik, milyen volt a klíma filmkészítés közben?

Bélánál egy 10 perces jelenetre kellett lelkileg felkészülni, méghozzá úgy, hogy ne a 9. perc után rontsd el, mert akkor kezdhetjük elölről. Szóval volt egy nagy feszültség, de mégis volt benne valamilyen „Mókus őrs kirándulni indul” jelleg is. Kedvesen amatőr bája volt, ami azért is lehetett, mert nem volt feszkó. Hangos szót Bélától nem lehetett hallani, olyan nem volt, hogy ő rákiáltott volna valakire. Ha valami nagyon problémás volt, négyszemközt megmondta az illetőnek, hogy mit szeretne, de akkor is kedvesen. Mi a Sátántangóban mind végképp ismertük és szerettük egymást, és szilárd meggyőződésem, hogy nagyon is átjön a filmből, hogy ezek itt tulajdonképpen haverok, csak most egy szerepet játszanak el.

Hogyan, milyen formában élhet tovább az a szellem, amit megidézett a filmjeiben, a világlátás, a stratégia, ami a sajátja volt, mennyire érvényes a XXI. században?

Nevelni csak példamutatással lehet, és ő megpróbálta. Tehát, aki tudja követni, azt próbálja meg, kövesse. Élete tovább pedig akkor lesz, és akkor lesz hatása is, ha minél többet nézik a filmjeit. Én mindenkinek azt kívánom,

meg fogja érteni, ki volt ő, és mit akart mondani.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf