Tegnapelőtt reggel nyolcra időpontom volt a fogorvoshoz, fél tizenegyre gyógytornára. Lássuk csak, kilencre végzek a fogorvosnál, van nagyjából másfél órám, amit el kell ütni valahol. Gyerekjáték, hányszor ütöttem el hosszú órákat mindenféle helyeken, ma sem lehet ez másképp, hogy megvénültem, és a város is megváltozott, bezárt egy csomó hely, nyitottak újak, de valahogy nem olyanok, ahol szívesen vagyok.

Félelmem beigazolódni látszik, amikor pontban kilenckor kijövök a fogorvostól. Értem, hogy januárban barátságtalanabbak az utcák, mindenki célirányosan igyekszik valahová, nincs itt tere ráérős mászkálásnak, de egy kávét csak meg lehet inni valahol. Hát nem. Már a harmadik sarkon fordulok be, és idézem fel, hol ütöttem el fél órákat, órákat húsz évvel ezelőtt, de mind zárva.

Lassítom lépteimet, és látom, hogy a bezárt üzletek többsége sem fogadna szívesen nyitáskor, mert nem kávézók, presszók vagy kocsmák, hanem szépségszalonok, körömstúdiók, tetováló avagy testépítő klubok, vagy más bizonytalan rendeltetésű intézmények, ahol olyasmit csinálnak, amit én nem értek.

Húsz, ötven, száz évvel ezelőtt a kávéházakban az emberek érthető dolgokat csináltak. Udvaroltak, boldogtalan verseket írtak, újságot olvastak, forradalmakat robbantottak ki. Manapság ez megváltozni látszik. Az emberek a testükkel akarnak mindenképp kezdeni valamit. Tetoválják, festik, fogyasztják, dagasztják, szőrtelenítik, szagtalanítják, szagosítják.

Gyógytorna előtt beugorhatnék én is egy tetoválásra, vagy leadni pár kilót, ha nyitva lennének. Várom, hogy zöld legyen a lámpa, mellettem turisták nevetgélnek, két pasi, két nő, valószínűleg spanyolok. Mi a jóistent keresnek itt januárban, és mitől ilyen vidámak? Minimális spanyoltudásommal próbálok elkapni pár mondatot, de nem megy, képtelenség rájönnöm, min nevetnek. Talán rajtam, ahogy sántítok. Mi lehet spanyolul a sántítás?

Már a Kálvin téren vagyok, a templom toronyóráját nézem, még csak háromnegyed tíz, van még kemény egy és negyed órám, a hideg nem enyhül, a spanyolok is eltűntek. Eszembe jut róluk, hogy két éve pont ugyanígy január végén Reykjavíkban voltam, szombat délelőtt. Este indult a gépem, el kellett ütni még valahogy az időt, és találtam egy kávézót vagy kocsmát, nevezzük bárminek, de a bejáratnál egy tábla állított meg mindenkit, hogy megkérik, ott várakozzunk.

Előttem egy hasonló négytagú spanyol csapat várakozott. Odajött egy pincér, és a spanyolok kérdésére közölte, hogy csak másnap délelőtt tizenegy órára tud nekik asztalt adni, mert most épp brunch van, jelentsen ez bármit. A spanyolok megvonták a vállukat, és kicsit sértődötten távoztak, én viszont mondtam, hogy egy korsó Guinnesst szeretnék meginni. A pincér intett, hogy üljek le, és jött a söröm is hamarosan.

Szóval nehéz látni a tendenciát ebben az új világban. Fogynak a helyek, ahol csak úgy üldögélni lehet minden értelem és cél nélkül, ezt leszögezhetjük. Ha pedig szerelmes verset szeretnék írni és forradalmat kirobbantani, akkor másnap délelőtt fél tizenegykor. A nemzetközi helyzet egyébként is percről percre változik, az önök miniszterelnöke épp most mondott egy újabb képtelen szamárságot.

Nem véletlenül járok le minden reggel a házunk alagsorában működő pékségbe kávézni. Hajnali ötkor nyitnak, és én öreg koromra pocsék alvó lettem, négy óra alvás bőven elég. ​Nem azért megyek le kávézni, mert lusta vagyok kávét csinálni magamnak, hisz felöltözni sokkal fárasztóbb, pláne így télen. Azért megyek le, mert sokkal érdekesebb, ami ott történik.

Minap például egy egész rendőrszakasz jött be az utcáról. Fáztak, először erre gondoltam, de mint utóbb kiderült, szerettek volna bejutni a szomszédos házba, ám a bejárati ajtón nem engedték be őket. A szakaszvezető kérdezte a péket, van-e egy hátsó bejárata a pékségnek a szomszéd házba. Nem volt.

Három utcaseprő is bejön mindennap kávézni, két nő, egy pasi. A három kukát kinn hagyják a pékség előtt, nem lopja el senki. Kérnek egy forró kávét, és beszélgetnek. Hogy manapság már nem olyan nagy divat a soványság, mint régen volt. Az embernek legyen súlya. A Timi is hogy lefogyott, amikor kijött a börtönből. Nem adnak ott rendesen enni, mondja a pasi. Te már csak tudod, nevet az egyik foghiányos hölgy.

Itt, a földszinti pékségben soha nem tesznek ki az ajtó elé olyan táblát, hogy megkérik a vendégeket, itt várakozzanak.

Itt olvashatóak a korábbi Borongók.

Nyitókép: Eszpresszó 1967-ben – Fotó: Bauer Sándor / Fortepan