„Éjszaka lőttek.” „Otthonokra, alvó emberekre.” „Nem menekülhettek.” Ezek a tőmondatok állították meg február 23-tól március 9-ig a Városháza Parkban elhaladókat, melyek Bordás Róbert képeinek hátuljára voltak felírva. A romák elleni terrortámadásokra emlékeztető tárlaton golyónyomok szaggatta ajtók voltak láthatók, az ajtók mögött félig homályba tűnő arcok (jelenleg a Romano Kherben tekinthető meg a kiállítás kicsinyített mása). Ha nem volnánk tisztában a kiállítás témájával, akkor is rendkívül nyugtalanító, kényelmetlen látványnak éreznénk a szétlőtt ajtók mögül kinéző vádló-kérdő tekinteteket, ha meg képben vagyunk, akkor meg pláne.
A roma művésznek nem volt könnyű kiötölnie azt, milyen formában emlékeztessen az áldozatokra: „Ilyenkor mindig
át kell lépni valamilyen határt.
Már abba is durva volt belegondolni, hogy ők maguk mennyire lennének benne egy ilyen helyzetben. Aztán úgy döntöttem, hogy a képeken inkább azokat a barátaimat fogom szerepeltetni, akik művészi munkájuk során már reflektáltak erre a szörnyű tragédiára, így került fel Horváth Kristóf, Hegedűs Józsi, Csányi Dávid és a többiek.” A képek keretét adó ajtós ötlet sok átbeszélgetett éjszaka után egy álom képében jelent meg Bordás Róbertnek, a gyakorlati megvalósulás pedig egy szerencsének volt köszönhető. „Megálmodtam az ajtókat, de akkor meg az volt, hogy honnan szerzek ajtókat. Indultam volna épp a Ganz-telep udvaráról, látom, hogy ott van 9 darab ajtó. Odamentem a melósokhoz, hogy kié, mondták, hát a tied.”
Az ajtók preparálásában Takács Máté képzőművész segített, „elég hitelesen öregítette az ajtókat, a lövésnyomokat kifurkáltuk, megroncsoltuk a kilincseket, kikutattuk, hogyan néz ki egy ilyen lövésnyom, milyen a Mauser, vagy egy shotgun, sörétes puska nyoma. Elég megterhelő volt a téma.”
Bordás Róbert a Papa című dokumentumfilmért megkapta a Kovács László–Zsigmond Vilmos Magyar Operatőr Díjat, a film pedig a Filmszemlén a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat is megkapta (rendezőjével, Ponczók Attilával előző számunkban beszélgettünk). Bordás Róbert számára nem volt újszerű feladat
a valóság „alulnézetből”
való megmutatása. „Eléggé edzett voltam, mert sok szociofilmet forgattam, például az M1-en adott egykori Provokátor magazinban is dolgoztam: hajléktalanszálló, Menhely Alapítvány, Iványi Gáborék melegedője. Szóval ez sem egy könnyű téma, de a Papa nagyon életerős és vidám volt, ha ő így tolja a rakkendrolt, nekem mi bajom lehet, kérdeztem.”
A díjra természetesen büszke, „sokat köszönhetek mestereimnek, Szabó Gábornak, Elbert Mártának, Vészi Jánosnak, akiket a Fekete Doboz iskolájában ismertem meg. Nagy hatással voltak rám Robert Altman filmjei, a kameramozgások, a zoomolások korszakalkotók a filmjeiben. Nagyon tetszett az is, ahogy Gózon Francisco a kézikamerát használja. Szerintem a legfőbb stílusjegyem is ez, a kézikamera, meg a szuperközelik. A filmezés során azokat a pillanatokat akarom elkapni, amikor a valóságot úgy látod, mint egy filmet.”
Első filmes munkája, a Mint a méhecskék témája egy szerencsének volt köszönhető. „Bementünk forgatni egy nyolckeres bérházba, de az alanyok végül lemondták. Ott ült a gangon két transzvesztita, akik behívtak minket, hogy akkor forgassunk velük.
Elkezdtek az életük nehézségeiről beszélni,
akkor még borostásan. Ahogy telt a nap, úgy változtak át nővé a szemünk láttára, de a végére annyira berúgtak, hogy el se mentek oda, ahová egyébként készülődtek” – mesél a pályakezdéséről. Ez a film ma már ritkán bukkan fel, a Papa című film pedig még fesztiválokra megy.
Fotók: Huszár Boglárka
