„Volt olyan, hogy valaki csúnyán bántott, de ránéztem, és azt mondtam, komolyan ettől érzed magad jobban?” – rappeli István (14) szövegét a Névtelen ritmus nevű, hasonló korú gyerekekből álló formáció. A felvételről megszólaló dal hű a hiphop formanyelvéhez, de a srácok nem gépi alapokkal, hanem élő hangszerekkel teremtették meg a track szövetét, amiken mind-mind ők játszottak. A nem konzervzenéket felhasználó metódus helyenként ugyan még kissé döcögős (rész)eredményt hozott, de az élő zene organikussága jól ellensúlyozza az enyhe fésületlenséget.
István szerint valaki sokszor a származása, a kinézete, vagy az anyagi helyzete miatt lesz bullying célpontja. „Találkozunk ezzel, de igyekszünk túllépni rajta.
Ki kell állni a másikért,
de ne úgy, hogy egyből erőszakkal” – mondja a csapat vezéregyéniségének tűnő srác, aki azonban a feltételezést kapásból cáfolja, „nálunk nincs zenekarvezető, demokratikusan működünk, mindenről szavazunk”. A hiphopszekció mentora a körükben (is) rendkívül népszerű Beton.Hofi. Hofi szerint az elején nem igazán mertek kérdéseket feltenni a fiatalok. „Nagyon zavarban vannak, nem mernek kérdezni, idő kell, amíg az ember rászolgál a bizalmukra, de hát én is zavarban lennék a helyükben.” Beton.Hofi nem a konkrét strófafaragásban segít. „Az a lényeg, hogy először is élvezze azt, amit csinál, a technikai részletek kidolgozása bőven ráér még.” A rapper inkább egyfajta motiváló, támogató légkör megteremtését tartja fontosnak, „beszélgetünk a dalokról, de ha valaki csak ülni akar és hallgatni, az is jó. Ha nem mernek megszólalni, akkor megkérdezem, kíváncsiak-e az én vívódásaimra, kétségeimre, arra, hogy régen én is szégyelltem az alkotást, és hogyan rejtegettem még a családom elől is azt, amit csinálok, és hogy mi történt, ami miatt mégis újra elkezdtem.”
„Forgattunk egy filmet telefonnal, ahol a fiatalok összementek, bántották a lányt, hogy kövér, én voltam a védelmező, odamentem, leállítottam őket, kijött a rendőr, bevittek és elmeséltük, hogy mi volt” – vázolja kisfilmjük cselekményét Adrián (16), akinek ez volt a legelső mozgóképes kalandja. A videós kategória mentora, Fonnyadt Levente „Ősapa” azt tanácsolta a gyerekeknek, hogy először mondjanak egy-két alapvetést, mi is az a bullying. „Azt mondtam, ezek alapján találjunk ki történeteket, de nem akartam, hogy nagyon személyes legyen, mindenki csak
annyit beszéljen erről, amennyit akar.”
A státuszszimbólumok (telefon, cipő) itt is felmerültek, „ha valakit kikezdhetőnek tartanak a kortársai ebből a szempontból, az nagyon súlyos következményekhez vezethet. Az egyik, lányokból álló csapat munkájában például már öngyilkosságra utaló motívumok is megjelentek, mint például a hídon, vagy a patak mellett magányosan elsétáló szereplő alakja.”
A grafikus szekció mentora, Tóth Andrej illusztrátor csapatának sem kellett sokat gondolkodnia a témán. „Ez nagyon aktuális náluk, bár a mi generációnk is ismeri régről a jelenséget, csak akkor nem így hívták.” Tóth Andrej leginkább a plakátformátum használatára ösztönözte a fiatalokat, „az egyik csapatnál a végeredmény vászontáska és póló lesz, de előbb
a kreatívot kell megcsinálni,
azt elérni, hogy egy plakáton is jól működjön, átjöjjön az üzenet”. Az egyik pólóterven bikafejek szerepeltek. „Ez egy szójáték a bullyingra (bully = bika), itt először a saját bikafejmaszkukat készítették el, ez egy karikatúraszerű, nyers megfogalmazás, ez kerül majd rá a pólóra.”
Az UNICEF Magyarország felmérése szerint a 12–20 éves magyar fiatalok 66 százalékát érte már ismétlődően valamilyen (fizikai, lelki vagy verbális) bántalmazás, míg 85 százalékuk az élete során legalább egyszer találkozott iskolai zaklatással.
Nyitókép: Huszár Boglárka
