Szerdahelyi József 1804-ben Hódmezővásárhelyen született. Szülei hivatalnoki pályát szántak neki, de ő jogi tanulmányait félbehagyva inkább Udvarhelyi Miklós színitársulatába állt be vándorszínésznek Debrecenben. 1824-ben Nagy Lázár Erdélyben megalakította az első magyar dalszínésztársulatot, Szerdahelyi tenor, majd bariton szerepeket alakított.
A sevillai borbélyban nyújtott Figaro-alakítása hozta meg az áttörést: a szerepet testi jelenléttel, ritmusérzékkel és olyan természetességgel hozta, amire akkoriban nem volt példa. A Figaro-szerep végigkísérte Szerdahelyi Józsefet a pályáján: visszatérő szerepként játszotta, amíg a hangja bírta.
Az éneklés mellett gitáron és fuvolán is egyaránt kitűnően játszott, zenei tudását sikeresen aknázta ki. 1837-től, ahogy a Nemzeti Színházhoz szerződött a nagyváradi, kolozsvári és kassai évek után, szinte azonnal elkezdett zenét szerezni Szigligeti Ede darabjaihoz: a Szökött katona, a Két pisztoly, a Liliomfi – mindháromhoz ő írta a kísérőzenét. A munkakapcsolatuk az akkori viszonyok szerint nem volt szokványos,
próba közben is alakítottak a darabon,
így a produkciók a szövegíró és a zeneszerző közti egyezkedés eredményei lettek.
Legfontosabb önálló alkotása az 1840-ben bemutatott Tündérlak Magyarországon című kétfelvonásos, az első magyar vígopera. 1851. február 18-án hunyt el mellvízkórban, mindössze 46 évesen.
❊
Fia, Kálmán 1829-ben Miskolcon született, és apja útját választotta, noha az idősebb Szerdahelyi nemhogy biztatta volna, hogy kövesse őt, de még azt sem engedte, hogy színházba járjon. Kálmán 13 évesen levelet írt Kolozsvárról az apjának, melyben röviden tájékoztatta, hogy színész lesz, majd 15 évesen beállt Feleky Miklós és Havi Mihály helyi társulatába.
Az apa reakciójára vonatkozóan nem maradt fenn forrás, de 1844-től Szerdahelyi József és Szerdahelyi Kálmán már együtt vándorolt városról városra. Az apai tiltás annyira nem bizonyult hatékonynak, hogy Kálmán testvére, Nelli is ünnepelt énekesnő lett.
Az 1848–49-es szabadságharc alatt Kálmán a Kossuth és a Mátyás huszárezredekben szolgált, de a háború végeztével visszatért a színház világához. 1854-ben Aradról érkezett vendégszerepelni a Nemzeti Színházba; gróf Festetics Leó le is szerződtette, de
olyan alacsony fizetéssel, hogy kottákat másolt és kritikákat írt
lapokba (Színházi Látcső, Koszorú, Hölgyfutár), hogy meg tudjon élni. Ez bevett gyakorlat volt, a színészi fizetések alacsony volta miatt többen is dolgoztak a sajtónak.
A közönség hamar a szívébe zárta egyszerű, természetes játéka miatt, ami újdonságként hatott. A komikusszerepek mellett klasszikus színházi darabokban és Offenbach-operettekben is szerepelt, ez utóbbiak közül volt, amit ő fordított magyarra. A fordításoknál nem elégedett meg a szó szerinti átültetéssel: a szövegeket a magyar szájízhez igazította.
1847-ben feleségül vette Prielle Kornéliát, a kor ünnepelt színésznőjét, ám három év után elváltak. Prielle Kornélia a következő évtizedekben a magyar színpad egyik legfontosabb alakjává vált. Kálmán 1857-ben elvette Benke Jozefinát, Laborfalvi Róza húgát – és ezzel Jókai Mór sógora lett. Jókai ettől fogva szerepeket is írt a számára, álnéven több regényébe is beemelte.
Kapcsolata Prielle Kornéliával nem ért véget a válással, mert a színésznőt is leszerződtette a Nemzeti Színház, együtt álltak színpadra, olykor épp szerelmespárt alakítva. Később már nem is alakítva: 1864-ben a válófélben lévő Szerdahelyi Kálmán ismét elvette a színésznőt feleségül.
1872-ben szívbajt állapítottak meg Kálmánnál, ráadásul meghűlt és tüdőgyulladást is kapott. Ennek ellenére az utolsó hetekig játszott. Legutolsó fellépése után Paulay Ede megdicsérte, mire az ifjabb Szerdahelyi úgy válaszolt, ez volt a hattyúdala. És valóban. A színész Nagybányára ment a családjához, és november 14-én elhunyt, mindössze 43 évesen. Akárcsak apját, őt is a Fiumei úti sírkertbe temették.
Nyitóképünkön Szerdahelyi József (b) és fia, Szerdahelyi Kálmán (j)
