Dugonics András 1740. október 18-án született Szegeden, dalmát kereskedőcsaládban, ősei a törökök kiverése után telepedtek le a városban. Apja megbecsült polgárrá vált a napfény városában: külső tanácstag, majd városi kapitány lett, aki a legendák szerint éjszakai harangozásával az egész várost megmentette a Tisza áradásától. A fiú a piaristák szegedi gimnáziumában tanult, majd 1756-ban, szülei ellenkezése dacára, maga is belépett a rendbe.
Tanárként a rend több gimnáziumában is megfordult: Nyitrán, Szegeden, Vácon és Medgyesen. A fiatal szerzetes erdélyi évei fordulópontot jelentettek: ekkor kezdett komolyan foglalkozni a magyar nyelvvel és a történelemmel. 1774-ben, 34 évesen nyerte el a Pázmány Péter által alapított nagyszombati egyetem mennyiségtan-tanári katedráját, majd az intézménnyel együtt költözött előbb Budára, majd Pestre. 1788-ban az egyetem rektora lett a kedvelt tanár, aki nem a szokásos professzori távolságtartással foglalkozott diákjaival: a legnagyobb előadóteremben napi két órában háromszáz diákot tanított, emellett tegezett mindenkit. II. József németesítő rendelete nem érdekelte – állását kockáztatva magyarul és latinul tanított.
A pesti évek alatt, 1784-ben jelent meg A tudákosságnak két könyvei, az első magyar nyelvű matematika tankönyv: a Betővetés az algebrával, a Földmérés a geometriával foglalkozott. Dugonics András ezzel mutatta be, hogy a tudomány magyar nyelven is megszólaltatható, ugyanis a szerző a somma (összeg) szó kivételével egyetlen idegen szót sem volt hajlandó beengedni a szövegbe.
Olyan matematikai kifejezéseket alkotott, amiket ma is használunk: a bizonyítani, az egyenlet, a gömb, a gyök, a háromszög, a henger, a húr, a sugár, a szelet, a szög szavaink mind az ő nyelvi leleményei. A számtan, a mértan, a jegyzet, a természettudomány szintén, ahogy a véges és a végtelen is.
Másik munkája, ami miatt fennmaradt Dugonics András neve, egész más területet fed le: Etelka (1788) című prózai műve az első magyar nyelven írt regény az irodalomtörténet szerint. A főhős nevét a szerző, Dugonics András alkotta az ősi Etele névből. A Jolán név is az ő műve, a jóleány szóból hozta létre. A honfoglalás korába helyezett történet valójában a jozefinizmus elleni pamflet, amit a budai cenzor évekig nem engedélyezett, nyilván értette, miről szól. A regénybeli álnok tanácsnokban a kortársak azonnal ráismertek gróf Niczky Kristófra, a császár emberére. Dugonics András végül Bécsbe juttatta el a kéziratot, ahol három nap alatt megkapta az engedélyt a kiadásra.
Az első ezer példány egyetlen év alatt elfogyott, ami nagy sikernek számított. Csokonai Vitéz Mihály 1794-ben Debrecenből gyalogolt el Pestre, hogy személyesen fejezze ki tiszteletét, a találkozó emlékére dicsőítő verset is írt A Dugonics oszlopa címmel. Kazinczy Ferenc véleménye más volt a szövegről: a regényt „legízléstelenebb galantériának” (érzelgős, fellengzős modornak) minősítette, viszont Dugonics Andrást kedvelte, „nyájas és egyenes, de nem durva” embernek tartotta.
A hírnév mellé nemesi rang nem járt, hiába folyamadott öccse, a szegedi polgármester, Dugonics Ádám személyesen I. Ferenchez. Egy udvari tanácsos meg is jegyezte, hogy ilyen érdemek bárói, sőt grófi rangot is megérdemelnének. A nemeslevél mégsem érkezett meg soha.
1808-ban egy tüdővész után Dugonics András nyugdíjba vonult, és visszatért Szegedre, ahol utolsó tíz évét töltötte. Gyűjtötte a közmondásokat és szólásokat, élete végéig több mint tízezret rendszerezett. A gyűjtemény halála után, 1820-ban jelent meg. 1818. július 25-én hunyt el, 78 évesen.
A szegedi polgárság sem felejtette el őt: 1876-ban Szeged első köztéri szobrát az ő tiszteletére állították, Józsefvárosban pedig 1872-ben nevezték át a Régi Temető utcát Dugonicsra.
Nyitókép: Vasárnapi Ujság
