Az elmúlt tíz évben alig lehetett önről hallani. Mi volt az a pillanat, ami után úgy döntött, hogy újra megszólal nyilvánosan?
Ott voltam április 12-én a Batthyány téren, és aki ott volt, az tudja, milyen érzés volt. Talán most van esély egy jobb egészségügyre. Erről is szól majd ez a mozgalom: arról, ahová ez a társadalom jutott, és aminek az egészségügy csak egy kicsúcsosodó pontja. Az elmúlt éveket a szociális szférában töltöttem, ahol a fizetések és a körülmények még rosszabbak, mint az egészségügyben. Az egészségügyben még van az embereknek reményük, a szociálisban már az sincs. Oda tolja át az állam azokat, akiken már nem lehet segíteni, az időseket és a fogyatékkal élőket. Ez volt a Fidesz-kormány koncepciója, így mentesítették a kórházi ágyakat.
Menjünk vissza 2015-be. Mi késztette arra, hogy felemelje a szavát?
A nővérhiány. Annyi gyereket bíztak rám az intenzív osztályon, hogy az már elláthatatlan volt. Egy intenzíves nővérre két-három beteg juthat, miközben néha tíz csecsemő volt rám bízva. Emlékszem, ahogy a reggeli viziten kérdeztem a főorvos urat, hová tegyem a következő gyereket. Az inkubátorok már össze voltak tolva, ő meg csak nézelődött. Ott volt a régi pelenkázónk a nagy fiókkal, és azt mondta:
a fiókba elfér még a gyerek.
Komolyan mondta. Mire én: akkor menjünk ki, tegyünk ki egy „megtelt” táblát.
Legelőször gumikesztyűt meg pelenkát kértem, és azt kezdték hordani az ellenzéki pártok, halomba rakták a kapu elé, pedig a lényegi probléma a szakemberhiány volt már akkor is. A 2015-öt végigtoltam, a következő évet is, és 2017-ben mondtam, hogy ennek így nincs értelme, mert nem látni érdemi változást. Azért utána is megszólaltam időnként: a covid alatt például felháborított, ahogy a miniszterelnök úgy mesélt egy intenzív osztályról, mintha járt volna ott. Azt mondta, a nővér eddig két monitort figyelt, most majd hatot fog. Pedig a nővér nem monitort figyel, hanem a beteget ápolja, és nem mindegy, hogy két beteget kell forgatni, emelni, lélegeztetni, vagy hatot. Senki nem reagált ezekre a mondatokra a szakmában, én ezt nem is értettem.
Sokan panaszkodtak, de kiállni kevesebben mertek. Önben honnan volt meg ehhez a bátorság?
Nekem nincs olyan szavam, hogy félek. Nincs mitől félnem, ha tudom, hogy igazat mondok. Mindig fájt, hogy a nővértársadalom nem volt képes összefogni. Amikor megszólaltam, a saját kamarám, a MESZK taposott el, a szakmai közeg pedig kihátrált mögülem. Ha százan kiállunk, talán százat elbocsátanak, de
ötszázat már nem mertek volna.
Negyvenezer ember hiányzik ebből a rendszerből. Én azt a kifogást, hogy félek, nem tudom elfogadni. Nem vagyok áldozat, és mindez nem annyira rólam, mint az egész társadalomról szólt, szól.
Mit lehet tudni az új mozgalomról?
Az Én is veled táncolok egy civil mozgalom: első körben száz laikus segítőt – diákokat, nyugdíjasokat, pályaelhagyókat, önkénteseket – vinnénk be a kórházakba, hogy a szakképzett nővérek mellett az alapfeladatokban segítsenek, az etetéstől a mosdatásig. A mozgalom neve Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszternek a választás éjszakáján előadott táncára utal.
Egyszerű, alapvető ápolási fogásokat tanítanánk meg, olyasmiket, amilyeneket az ember otthon is ösztönösen csinál a gyerekével. Amikor legelőször kell megfürdetni a babát, ott áll az egész család, és valahogy megtörténik. Vagy olyasmit, hogy miképp kell egy elesett, fekvő embert, aki magatehetetlen, ügyesen, szakszerűen megfordítani, felültetni, kis kortyonként megitatni. Az önkéntes tevékenysége magától az egészségügyi tevékenységtől távol áll, inkább arról szól, hogyan közeledjünk egy elesett emberhez. És szeretnénk a fiatalokat is arra inspirálni, hogy olyan terület felé forduljanak, ahol tudnak magukból adni.
Az azért elgondolkodtató, hogy a jelentkezőkről, amikor visszahívtam őket, kiderült, hogy szinte mindegyikük gyalog jön. Azzal szembesültem, hogy megint nem a tehetősebb réteg segít.
Rögtön jött is a kritika, hogy egy laikus önkéntes kárt is tehet a betegben.
Mi károsabb és embertelenebb annál, ami most van? Az nem káros, hogy ott fekszenek magányosan, kiszáradva egy kórházi osztályon? Lehet ennél nagyobb kárt okozni? Ez nem úgy működne, hogy itt a cím, menj el ebbe a kórházba. A befogadó kórházzal szerződést kötnek. A felkészítő tréninget szakmabeliek dolgozzák ki, a szakma szabályai szerint. A felkészítés után egy mentorral mennének ki az önkéntesek, és az osztályt vezető nővér mondja el, mi a feladatuk, mit végezhetnek, melyik kórterembe menjenek, kit itathatnak, kit ültethetnek fel, hogy pontosan mit csinálhatnak. Csak párosával dolgoznának, ez is a biztonságot erősíti. Mindezt egy szakemberekből álló csapattal dolgoztuk ki, köztük egyetemi oktatókkal és betegbiztonsággal foglalkozó szakemberekkel, sokukkal már tíz éve együtt dolgozom.
Hogyan lehet csatlakozni?
Jöjjön bárki, aki úgy érzi, tud adni magából, diák, nyugdíjas, bárki, akinek van ideje és szíve ehhez. Nem kell hozzá végzettség, csak szándék. A mozgalom most, június végén indul el, önkéntesnek a weboldalon lehet jelentkezni, onnan hívjuk vissza az embereket, és mondjuk el a következő lépéseket. Egyelőre Budapestre koncentrálunk.
Milyen különbséget lát az egészségügy tíz-tizenkét évvel ezelőtti és a mostani állapotában? Korábban úgy nyilatkozott, hogy az egészségügy nem fog összeomlani, mert az már régen megtörtént.
Mentálisan sokkal rosszabb, mint tíz éve.
A nővérek nagy része az ötvenes éveiben jár, harminc évet végigdolgoztak, elfáradtak, és nagyon kevés a fiatal. Közben rengeteg magára hagyott ember fekszik a kórházakban egyedül. Elöregedő társadalomban élünk, tehát ez csak rosszabb lesz. És akkor még nem beszéltünk a szociális szféráról. Kátai-Németh Vilmos, az új szociális és családügyi miniszter mondta, hogy egymillió nyolcszázezer sérült ember él az országban. Ha belegondolunk ebbe a számba egy kilencmilliós országban, akkor igenis kötelességünk segíteni azokat, akik önmagukon nem tudnak.
Hosszú évekig az ellenzéki tüntetések egyik arca volt, az új kormánynak pedig bizalmat szavaz. Önnek nem szokatlan ez?
A tiltakozások folyamatosak voltak. Nagyobbak és kisebbek. Jött a kedd, mi a program? Hát a Hadházy-tüntetés! Most azt mondom a többieknek, gyerekek, át kell állnunk! Eddig mindig valami ellen tüntettünk, most pedig valamiért kell dolgozni, és már nem kell elfoglalni a hidat.
Szerintem mindenkinek kötelessége megadni a bizalmat a jelenlegi kormánynak, és aktívan segíteni a munkáját. Négy évig biztosan nem akarom kritikával illetni őket, álljanak akár tótágast. Bizalmat szavaztam, mert látom, hogy az irány jó, és a kinevezett emberek szimpatikusak. Ilyen nekem az ötvenhárom évem alatt nem volt, azt hittem, meg sem érem. Nekem nagyon tetszik a gondolat a működő és emberséges Magyarországról, mert épp az emberség hiányzott eddig a rendszerből. A működőt teremtse meg a kormány, mi pedig próbáljuk meg hozzátenni az emberséget, ezért állok ki mellettük. Szerintem muszáj ezért tenni.
Az új egészségügyi miniszter, Hegedűs Zsolt közülünk jön, ott volt több tüntetésen is, amelyeket mi szerveztünk. A Magyar Orvosi Kamara Etikai Kollégiumának volt az elnöke és a hálapénz ellen küzdő orvoscsoport tagja, pontosan tudja, hol rohad a rendszer. Amikor azt mondja, hogy az etikai kódexnél és a kézfertőtlenítésnél kell kezdeni, egyetértek. Tudom, hogy lesznek népszerűtlen intézkedései a szakmán belül, de ezekre szükség van.
A politikusok csak most kezdenek szembesülni azzal, mekkora feladat is ez, szinte feldolgozhatatlan, ami rájuk vár, mert az eddig elsunnyogott dolgok most bugyognak a felszínre. Ez évtizedes munka. És ha már ilyen sokan szavaztunk rájuk, a társadalomnak kötelessége segíteni ezt a jó szándékot, nem csak leülni, hogy na, megkaptátok a hatalmat, csináljátok. Amit tégláról téglára lebontottak, építsük fel együtt! Csak azt nem tudom, ezek az emberek meddig bírják, ha folyamatosan csak támadás éri őket.
A társadalomban már kevésbé bízom, de a szemléletváltásért, hogy a beteg kerüljön az egészségügy középpontjába, így is szeretnék tenni.
Mibe került ez a bő évtized önnek?
Van, hogy azt mondom, nem volt értelme. Hová jutottunk? Eredetileg csecsemő- és gyermekszakápoló vagyok, és elvesztettem a gyönyörű szakmámat úgy, hogy nem vétettem semmit – ezt megbocsáthatatlannak tartom. Anyagilag is megterhelő volt, hogy nincs biztos pont. Viszont megismertem a szociális szféra kiszolgáltatottságát, és az megerősített, hogy szétválaszthatatlan az egészségügytől. Most végre jön a transzparencia az egészségügyben, a betegközpontúság, az új etikai kódex, a kompetenciahatárok meghúzása, mindaz, amiről én már korábban is beszéltem. Ehhez sok idő kell, és rengeteg munka. A szándékot látom most, és bízom. Nem, nem érte meg, de nem tehettem másképp.
Fotók: Mile Máté
