Gondolom, az egyetemisták hazamennek, vagy a péntek éjszaka után szarnak a tanulásra. Most is szombat van, írok, és a Központi Könyvtárban vagyok. Légkondi is van, csak úgy mondom, bár a tárcám megjelenésének idején a könyvtár már nem lesz nyitva, úgyhogy mindegy. Évek óta ez a kedvenc helyem. Valószínűleg a csend miatt. Csend és könyvek, e kettő kell nekem, jut most eszembe a Petőfi-sorpár parafrázisa, és nem tagadom, hogy szabadság és szerelem is kell nekem. A szerelem megvan, a szabadság nem tudom. Sokáig azt hittem, tudom, mi a szabadság, és hogy szabad vagyok, de most már nem is tudom, és nem is vagyok szabad, azt hiszem.

Mindenesetre itt, a könyvtárban, írás közben, szabadnak érzem magam. Nem végig, mert amikor kimegyek a mosdóba, már eszembe jut, hogy a gyerek jól van-e, és hogy mit kell még elintéznem aznap, de amikor visszaülök, újra szabad vagyok. Írok, és nem gondolok semmire, még önmagamra sem.

A legmeglepőbb mégis a csönd. Fogalmam sincs, miért igénylem ennyire, de amikor elcsendesedik körülöttem minden, megnyugszom. Sutyorgás, lapozás, könyvek koppanása, az utca beszűrődő zaja még belefér. Talán a belső csöndemet keresem, vagy egy belső coachot, hogy mondja már meg, mit kell csinálni, amikor nem tudom, mit kell csinálni. Azt nem mondanám, hogy írni csak csendben lehet, mert tudok kávézóban is, de ahhoz meg nincs elég pénzem. Mármint a mindennapos kávézóban üldögéléshez, mert azért arra van, hogy néhanapján beüljek beszélgetni a barátaimmal vagy a férjemmel (aki egyébként nem szeret kávézóba járni, mert fölösleges pénzkidobásnak tartja).

A kávé és a beszélgetés bennem összekapcsolódnak, de most nem írok hosszan a kávé és a cigi összefonódásáról, mert már leszoktam. Sokáig azt gondoltam, hogy a lényeges dolgok csak kávé és cigi társaságában tudnak elhangzani. A többi csak töltelék a napban, kill time, ahogy a testvérem mondaná. Ezért mindig sokat kávéztam, és sokat cigiztem. Padon, autóban, utcán, erkélyen, színház előtt és közben, mozi előtt és után, evés előtt és után (de sokszor közben is), szeretkezés után, sütemény mellé, vonatozás előtt, alkohollal meg folyamatosan, természetesen. Nem most, régen. Voltak ételek, amelyeket csak cigarettával együtt voltam hajlandó elfogyasztani. Például a chips, na jó, az nem étel, de mondjuk a dinnye isteni cigivel, nem beszélve a többi gyümölcsről, de hogy ne legyen ez egy óda a cigarettához, hanem inkább egy tárca a könyvtár csendjéről, kétezerkilencszázharminchét karakter után (és ez a szám folyamatosan emelkedik), térjünk vissza oda, ahol ülök.

Dohányzásmentes övezet, ahol enni nem lehet, inni viszont igen. A dobozos üdítők (energiaital természetesen) kattanását sokszor hallom írás közben, és titokban mondom csak, hogy én enni is szoktam. Ha elviteles kaját hozok magammal, azt a lépcsőfordulóban eszem meg, de a zacskós kesudiót vagy a pisztáciás datolyát ott bontom fel és fogyasztom el, ahol éppen ülök. Könyvtári, nehezen megszerzett helyet ugyanis tilos, vagy legalábbis igen kockázatos elhagyni. Néha megtettem, és visszatértemkor már nem találtam szabad ülőhelyet. Az egyetemistáktól lestem el a megoldást, hogy ott kell hagyni az asztalon könyvet, sálat, vizet, miegymást, és akkor szépen el lehet menni ebédelni, cigizni vagy csókolózni, mindegy.

A smashy burger előtt hosszú sorokban állnak az emberek. Ott is. Könyv és hamburger, nem rossz párosítás, na. Egyik sorból ki, a másikba be, szembetűnő, hogy az egyetemisták vagányabbak, valahogy életrevalóbbak, mint én, és kevésbé közhelyesek is talán. Ezt a szöveget is jó korán el kellett kezdenem megírni, hogy legyen időm javítani, ha kell, és hát mindig kell. Vajon az egyetemistáknak is azt jelenti a szabadság és a szerelem, mint nekem? Vagy nekik még természetes, és nem is gondolkodnak róla egyáltalán?