Megvan rólam a véleményed.
Felszállsz a villamosra és ott ülök, szorongatom a szatyraimat. Meglátod az alkoholtól barna arcomat, érzed a cigarettától savanyú bőröm szagát. Szandálomból kikandikálnak sárga lábkörmeim.
Úgy teszel, mintha ott sem lennék. Zenét hallgatsz, matatsz a telefonodon, kinézel az ablakon.
De ott vagyok, és olyasmit látok, amit te nem. Látom, hogy tőled jobbra Arisztotelész kapaszkodik, balra anyám. Szokás szerint valamin veszekednek. Bárcsak kibékülnének!
Rájuk üvöltök: „Arisztotelész!”
Összerezzensz, ahogy a hangom átfúrja a közönyöd falát. Van ez a tehénszaros valóságom és összekenlek vele. Látod, ahogy szemem a semmibe mered és az üres térnek kiabálok. Vagyis a neked semmibe mered, és a neked üres térnek. Arisztotelész és anyám még mindig veszekednek.
„Arisztotelész!”
Zihálok, a combomat csapkodom. Nem tudok mit csinálni, nem tudom megbékíteni anyámat és Arisztotelészt. Miért bántják egymást? Miért van mindig ez? Könnyeimet egyből a nyelőcsövembe sírom.
Megkérdezhetnéd tőlem, hogy minden rendben van-e, de ehhez túl kellemetlen vagyok. Mintha te is az okokat keresnéd, hogy miért nem vagyok méltó az együttérzésedre, legalábbis anyám mindig ezt csinálta, amikor hajléktalanokat vagy drogosokat látott, amikor a Telekire mentünk piacozni. „Nem tudom sajnálni az ilyet.” A lángosom felét megettem, mire falatonként összegyűlt annyi bátorságom, hogy megkérdezzem, hogy ha a hittanórán azt tanultuk, hogy mindenkit szeretni kell, akkor ezek az emberek miért nincsenek benne a mindenkiben. Anyám legyintett, hogy az más, bár sose fejtette ki, hogy miért.
Azzal nyugtatod magad, hogy úgyse jársz erre sűrűn, meg amúgy sincs nekem sok hátra. Összeveted a koromat a várható élettartammal, számolsz az alkoholizmusommal és a dohányzásommal, betippeled, hogy nem járok szűrővizsgálatokra, bizonyára rosszul táplálkozom és keveset mozgok, így arra jutsz, hogy pár éven belül elvisz egy szívinfarktus, egy agyvérzés vagy a májam. Esetleg magamra gyújtom a lakást, mikor levest melegítek, mert pont akkor jön Arisztotelész, hogy összevesszen anyámmal, próbálom őket kibékíteni és közben csapkodok, csapkodok, csapkodok, hogy hagyják már abba, véletlenül a konyharuhát a gázrózsához lököm és egy szempillantás alatt lángra kap minden. Hamar megoldódik neked ez a probléma, pedig, bocsáss már meg, ez az én kibaszott életem.
De addig hallgatsz engem: „Anyám, anyám, ne!”
„Arisztotelész, hagyd abba!”
Arrébb mész. A szemed sarkából lesel felém, reméled, hogy nem veszlek észre. Attól félsz, hogy ha találkozik a tekintetünk, akkor megszólíthatlak. Nem mintha olyan sok dolgot tudnék mesélni, öregedő agyam a jelenbe zárja a tudatomat, mint borostyán a rovart. Fogalmam sincs, miért szálltam fel a villamosra, de a gyerekkori emlékeimből azt fel tudom idézni, hogy errefelé mentem iskolába. Gyakran olvastam az út alatt, így találkoztam először Arisztotelésszel. Anyám is itt volt, vele korábban megismerkedtem. Elkezdtek beszélgetni, én meg olvastam tovább. Azt hiszem, sok gond lehetett velem, mert sokat vitatkoztak, nem értettem a mondatok lényegét, de azt éreztem, hogy rólam van szó, én csináltam valamit rosszul. Arisztotelészt és anyámat sokat látom a mai napig. Ezt szerintem nem mondanám el neked, többször figyelmeztettek már, hogy ne beszéljek anyámék veszekedéseiről, mert bolondnak fognak tartani. Azóta se tudom, miért épp én vagyok a bolond, mikor az én szemszögemből a többiek nem látnak valamit, amit én igen, ennyi erővel lehetnek ők a bolondok, én meg a normális.
Jobb is, ha nem beszélünk. Nem szeretném azt érezni, hogy velem beszélsz, de közben egy csak számodra látható kamerának játszol, és rendezed azt a történetet, amit majd mesélni fogsz. Lófaszt érdekellek én téged. Biztos te is bolondnak tartasz, pedig nem én játszom meg magam, én az vagyok, aki vagyok.
Ezek az én szatyraim? Vásárolni indultam? Vagy ezeket már megvettem? Ezt a bontatlan csomag rizst otthonról cipelem át a városon? Miért szálltam fel a villamosra?
Arisztotelész rám néz, majd vissza anyámra. Mond valamit, amit nem hallok, de anyám felcsattan, hogy „hogy mondhatsz ilyet a gyerekre”. Hangosan kérlelem anyámat, hogy nyugodjon le. Arisztotelész felpofozza.
„Arisztotelész, ne!”
A pofon előtti feszültség rosszabb a pofonnál, ez a rosszféle rossz. Most ordítoznak egymással, ez a jóféle rossz, mert ez az évek alatt belakott pokol. Nem tudom megakadályozni, hogy bántsák egymást, ez így fog menni hosszú percekig, én pedig üvöltve és hörögve zokogok, amíg csak rossz tüdőm engedi.
„Könyörgök, Arisztotelész, hagyd abba! Anyám, kérlek, ne! Nem akarok több fájdalmat!”
A tudatom szélével érzékelem, hogy a következő megállóban lerohansz a villamosról.
Vavrek Balázs
Nyitókép: Pixabay
