A Józsefvárosi Múzeum MUKIK – Otthon a múzeumban című időszaki kiállításához kapcsolódva október 1-jén különleges női napot rendeztek. Délután a Kálvária utcai és a József nádor téri hajléktalanszállók női lakóit fodrászattal és manikűrrel várták, majd Láthatatlan nők, látható problémák címmel nyilvános kerekasztal-beszélgetés kezdődött.
A Balog Orsolya által moderált beszélgetésen Péter Anna Nada, a NANE szociális munkása, Nagy Dorina feminista aktivista, a Vénusz légycsapója képviselője, Botos Laura, a Menhely Alapítvány munkatársa, valamint a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) két szakembere, dr. Fehér Boróka és Ekker Éva vett részt. A résztvevők különböző területekről érkeztek: volt köztük, aki utcai szociális munkásként, más éjjeli menedékhelyen, női csoportokkal, gyermekvédelemben vagy bántalmazott nőkkel dolgozott. A beszélgetés egyik visszatérő kérdése éppen az volt, hogy ezek a tapasztalatok mennyiben különböznek egymástól, és mi az, ami közös bennük.
Dolgoznak, mégsem tudnak lakást bérelni
A beszélgetés azzal kezdődött, hogy miért kiszolgáltatottabbak a nők a gazdasági elszegényedéssel szemben. Péter Anna Nada szerint a választ nem lehet pusztán az egyéni életutakban keresni. A nők nagyobb arányban dolgoznak alacsonyabban fizetett, gondoskodással kapcsolatos munkakörökben, miközben a háztartási munka, a gyermeknevelés, valamint az idős vagy beteg hozzátartozók ellátása is jellemzően rájuk hárul. „A nők olyan munkakörökben dolgoznak, amik
alulfizetettebbek más munkapozíciókhoz képest”
– fogalmazott. Hozzátette, hogy a gyermekvállalás miatt a nők gyakran évekre kiesnek a munkaerőpiacról, és a családokban sokszor saját jövedelmükből is többet fordítanak a gyerekekre, illetve a háztartás fenntartására.
A gazdasági kiszolgáltatottságnak azonban létezik egy másik, kevésbé látható formája is: a gazdasági erőszak. Péter Anna Nada példaként említette, amikor egy férfi megakadályozza a partnerét abban, hogy munkát vállaljon, vagy elveszi a fizetését, és ellenőrzése alatt tartja a nő anyagi helyzetét. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a nők helyzete között jelentős társadalmi különbségek vannak. Egy középosztálybeli nő sokszor meg tud vásárolni olyan szolgáltatásokat – például gyermekfelügyeletet vagy idősgondozást –, amelyekkel a saját munkavállalását könnyíti meg. Ezeket a feladatokat viszont gyakran éppen szegényebb nők végzik el, alacsony fizetésért.
Dr. Fehér Boróka a BMSZKI-ban végzett adatelemzésük tapasztalataival egészítette ki az elhangzottakat. Olyan, ötven év alatti nőket vizsgáltak, akik hajléktalanszállón éltek. Közülük sokaknak „rendkívül alacsony volt az iskolai végzettsége, vagy elkezdett egy középiskolát, de azt nem tudta befejezni”. Ennek hátterében gyakran családi kényszerek álltak: kisebb testvérekről kellett gondoskodniuk, meghalt valamelyik szülőjük, vagy már kamaszként munkába kellett állniuk. A félbehagyott tanulmányok később erősen korlátozzák az elhelyezkedési lehetőségeket. Fehér Boróka szerint sok olyan nő él a BMSZKI szállóin, aki főállásban, esetleg több munkahelyen takarít,
mégsem keres annyit, hogy önálló lakhatást tudjon fenntartani.
„Egyszerűen ezek annyira alacsony bérek, amiből már nem lehet elmenni lakni valahol máshol.” Nagy Dorina ugyanezt a problémát a lakáspiac felől közelítette meg. Szerinte fontos kimondani, hogy a hajléktalanság nem feltétlenül a munkanélküliség következménye:
„Az, hogy valaki dolgozik, és még úgysem tud kifizetni egy albérletet, az szerintem tragédia.”
Hozzátette: nem az a döntő kérdés, hogy valaki mennyit vagy milyen keményen dolgozik, hanem az, hogy egyáltalán hozzáférhető-e számára a lakhatás.
A női hajléktalanság sokszor láthatatlan
Ha valaki hajléktalan emberekre gondol, többnyire az utcán, aluljáróban vagy kapualjban alvó férfiak képe jelenik meg előtte. A beszélgetés egyik legérdekesebb része éppen arról szólt, hogy ez a kép mennyire félrevezető lehet.
Dr. Fehér Boróka egy angliai kutatás példáján mutatta be, hogy a hajléktalan nők gyakran egészen másképpen használják a köztereket, mint a férfiak. A kutatók először a szokásos módszerekkel számolták meg az utcán élőket, és több városrészben alig találtak nőket. Ezután olyan nőket kérdeztek meg, akik korábban közterületen töltötték az éjszakáikat.
Kiderült, hogy sokan nem feküdtek le egy kapualjban, ahol könnyű lett volna észrevenni őket, ehelyett egész éjjel közlekedtek, éjszakai buszokon ültek, parkolók eldugott részein húzódtak meg, vagy egy gyorsétteremben próbálták átvészelni az éjszakát. Amikor a kutatók ezeket a helyeket is bevonták a számlálásba, hirtelen sokkal több hajléktalan nőt találtak. „Szerintem
az, hogy mit látunk, attól függ, hogy hova nézünk”
– foglalta össze Fehér Boróka.
A rejtőzködés egyik legfontosabb oka a biztonságérzet iránti vágy. Csakhogy a biztonság nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Van, aki a kivilágított helyeket választja, mert ott kisebb eséllyel támadják meg. Más éppen az ellenkezőjét gondolja: minél kevésbé látható, annál kisebb az esélye annak, hogy valaki rátalál. Fehér Boróka a beszélgetéshez kapcsolódó fotókiállításról is beszélt. A nemzetközi projektben hajléktalanságot megtapasztalt nők készítettek fényképeket arról, mit jelent számukra a biztonság. Az egyik képen egy kellemes párizsi utca látható, kávézóasztalokkal. Egy kívülálló számára barátságos helynek tűnhet, a kép készítője azonban másképpen látta: nappal biztonságos, éjszaka már nem. Fehér Boróka szerint ebből is látszik, hogy ugyanazt a városi teret egészen másképpen érzékelheti egy középosztálybeli ember és valaki, aki korábban az utcán élt.
„Nem tudtam, hol vannak az ügyfeleim”
Ekker Éva hosszú ideig dolgozott utcai szociális munkásként. Felidézte, milyen következményei voltak annak, amikor szigorodtak a közterületi hajléktalansággal kapcsolatos szabályok. A korábban ismert helyeken élő emberek közül sokan eltűntek, és a szociális munkások egyre nehezebben találták meg őket: „Nagyon
sokszor fogott el rettegés, hogy nem találtam meg az ügyfeleket.
[…] Nem tudtam, hol vannak.” Elmondása szerint a Városliget környékén dolgozva ritkán találkozott egyedül élő hajléktalan nőkkel. Akik ott voltak, gyakran férfiak társaságában húzták meg magukat, vagy kutyát tartottak maguk mellett, hogy nagyobb biztonságban érezzék magukat.
Botos Laura szintén az utcai szociális munkában szerzett tapasztalatairól beszélt. Az V. kerületben dolgozva azt látta, hogy a nők sokszor párosával vagy férfi partnerükkel éltek közterületen. Előfordult, hogy a segítők sokáig észre sem vették a férfi mellett élő nőt, mert a takarók alatt húzódott meg, és nem mutatkozott mások előtt.
Fehér Boróka szerint a szállókon és a közterületeken élő hajléktalan embereket együtt vizsgálva a nők aránya nagyjából 25 százalék körül szokott alakulni. A beszélgetésen egy friss budapesti számlálásra hivatkozva azt mondta, a közterületen élők között ugyanakkor 35 százalék volt a nők aránya. Ennek egyik oka szerinte az lehet, hogy a külső kerületekben sok pár él saját maga által épített kunyhóban vagy más szükséglakhatásban. Ezek a párok nem feltétlenül akarnak különválni azért, hogy egyikük férfiszállóra, másikuk női szállóra kerüljön. Párok számára ugyanis kevés megfelelő férőhely áll rendelkezésre.
Egy saját építésű, akár fűthető kunyhó sok szempontból rosszabb körülményeket jelenthet, mint egy szálló, mégis van valami, amit az intézményi elhelyezés gyakran nem tud biztosítani:
az intimitást, a magánéletet és az együtt maradás lehetőségét.
Amikor a család sem jelent menedéket
Ekker Éva szerint a női hajléktalanságnak van egy sajátos társadalmi megítélése is. Tapasztalata szerint a családok sokszor szégyenként élik meg, ha egy nő hajléktalanná válik. Úgy látja, hogy egy nehéz helyzetbe került nő gyakran hosszú ideig találhat valamilyen átmeneti helyet a családi vagy ismeretségi kapcsolatokon belül, de ezért cserébe sokszor gondoskodási feladatokat kell vállalnia: gyerekekre vigyáz, háztartást vezet, idős rokont ápol: „Egy nőt mindig el lehet tenni idézőjelben gyerekgondozónak, elalszik a konyhában.”
Ha azonban ez a kapcsolati háló megszűnik, a zuhanás különösen nagy lehet.
Ekker Éva személyes tapasztalata szerint a nők egy része gyorsabban találhat motivációt arra, hogy változtasson a helyzetén, mint a férfiak. Példaként a gyermekekhez fűződő kapcsolatot említette, ami nagy motiváló erő az esetükben.
Péter Anna Nada ugyanakkor fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy az ilyen tapasztalatokból nem szabad általános következtetéseket levonni, és különösen nem szabad az egyének felelősségévé tenni a hajléktalanságból való kilábalást: „Most rendszerszintű problémákról beszélünk, amiben nincsen lakhatás, nincsen hozzáférhető lakhatás így emberek tömegeinek.” Szerinte az oktatási rendszer, a munkaerőpiac és az egészségügyi ellátás egyenlőtlenségei mind hozzájárulnak ahhoz, hogy egyes társadalmi csoportoknak sokkal kevesebb esélyük van változtatni az élethelyzetükön.
Nagy Dorina ehhez hozzátette: a nőkre társadalmi szerepeikből adódóan gyakran mások is számítanak, legyen szó gyerekekről vagy ápolásra szoruló hozzátartozókról. Ez szerinte szintén magyarázhatja, miért próbálnak sokan az utolsó erejükig működőképesek maradni.
A bántalmazás és a hajléktalanság összefügg
A résztvevők többször visszatértek a nők elleni erőszak és a hajléktalanság kapcsolatára. Ugyanakkor fontos különbséget tettek: a trauma önmagában nem feltétlenül vezet hajléktalansághoz.
Nagy Dorina szerint sok nő él át bántalmazást vagy más súlyos traumát anélkül, hogy elveszítené a lakhatását. A különbséget gyakran az jelenti, hogy van-e mögötte olyan anyagi és kapcsolati háttér, amelyre támaszkodhat: „Azért is éri trauma, azért is kiszolgáltatottabb valaki, mert már eleve olyan helyről indul a társadalomban, ahol
nem tud ellenállni, nincs megtartó háló mögötte,
nem tud hova fordulni, nem tud segítséget kérni.”
Péter Anna Nada arról beszélt, hogy a hajléktalanságban és mélyszegénységben élő nőket gyakran egyszerre többféle kiszolgáltatottság érinti. A lakhatás, az élelmiszer és az egészségügyi ellátás hiánya önmagában is súlyos terhet jelent, ehhez társulhatnak a különböző erőszakformák.
Egy szállón még a szobatársunkat sem választhatjuk meg
A beszélgetés második felében egyre inkább az ellátórendszer mindennapi működésére terelődött a szó.
Fehér Boróka szerint a hajléktalanszállókon élők kiszolgáltatottságának egyik fontos eleme, hogy elveszítik az életük fölötti rendelkezés számos, mások számára természetes lehetőségét. Ha valakinek saját lakása, konyhája és hűtője van, eldöntheti, mikor és mit főz. Egy szállón viszont akár tizenöt-húsz embernek kell osztoznia egyetlen tűzhelyen. Hasonló a helyzet a lakótársakkal:
„Abban nincs választási lehetőség, hogy milyen szobatársat kapsz.”
A konfliktusoknak sokszor egészen hétköznapi okai vannak. Valaki tisztaságot szeretne, a szobatársa kevésbé ügyel erre. Egyikük rádió mellett szeret elaludni, a másik csöndben. Van, aki nyitott ablaknál alszik, más fázik. Ezek a nézeteltérések egy saját lakásban is előfordulhatnak, de ott általában több lehetőség van a megoldásukra. Egy hajléktalanszállón viszont idegen emberek kénytelenek hosszú időn keresztül osztozni ugyanazon a szűk téren.
A nők számára különösen nehéz lehet a vegyes intézményekben való elhelyezés. Bár a férfiak és a nők nem közös hálószobákban alszanak, a közös terekben találkoznak egymással. Fehér Boróka szerint ez azoknak a nőknek, akik korábban bántalmazást éltek át, különösen kellemetlen vagy félelmetes lehet.
Ekker Éva szerint Budapesten rendkívül kevés a kizárólag nőket fogadó átmeneti szállás; a szakember úgy tudja, jelenleg mindössze kettő működik. Az átmeneti szállók és az éjjeli menedékhelyek között jelentős különbség van. Előbbiek térítési díj ellenében hosszabb távú elhelyezést biztosítanak, utóbbiak elsősorban éjszakai menedéket nyújtanak. Az éjjeli menedékhelyeken akár tizennyolcan-harmincan is lehetnek egy légtérben. Ekker Éva szerint a kizárólag nőket fogadó átmeneti szállókból jóval többre lenne szükség.
Botos Laura, aki elmondása szerint tizennyolc évet dolgozott hajléktalanszállón, a lakók mentális állapotára hívta fel a figyelmet: „Én is szociális munkásként néha megfeledkeztem arról, hogyan is vannak ők mentálisan.” Szerinte a mindennapi feladatok és a folyamatos problémamegoldás közben könnyen háttérbe szorulhat az a kérdés, hogy a szállón élők hogyan élik meg a helyzetüket.
A biztonság nem csak férőhely kérdése
A résztvevők szerint a nők biztonságának megteremtéséhez nem elegendő, hogy egy intézményben legyen szabad ágy. Nagy Dorina arról beszélt, hogy a szociális munkásoknak ismerniük kellene a nők elleni erőszak sajátosságait, és tudatosan kerülniük kellene az áldozathibáztató hozzáállást: „Még mindig nagyon-nagyon erős az áldozathibáztató hozzáállás az egész társadalomban.” Szerinte ha egy bántalmazott nő azt tapasztalja, hogy nem hisznek neki, vagy őt teszik felelőssé a történtekért, legközelebb
sokkal kisebb eséllyel fordul segítségért
az intézményekhez.
Ausztriai munkája során olyan szexmunkással is találkozott, akit bántalmazás ért, mégsem vették komolyan a panaszát. Úgy látja, az ilyen helyzetekben a nemi alapú előítéletek mellett a társadalmi helyzethez kapcsolódó megbélyegzés is szerepet játszik.
Péter Anna Nada ehhez kapcsolódva arról beszélt, hogy a szegénységben élő, alacsony iskolai végzettségű vagy roma nők sokszor nehezebben tudják érvényesíteni a jogaikat. Kevesebb információval rendelkeznek a lehetőségeikről, és előfordul, hogy az intézmények, hatóságok is elbagatellizálják az őket érő erőszakot.
Nőgyógyászati ellátás, ahol nem kell öt perc alatt a vizsgálóágyra feküdni
A beszélgetés egyik legkézzelfoghatóbb példája a BMSZKI nőgyógyászati rendelője volt. Fehér Boróka elmondta, hogy a rendelő létrehozásának egyik oka az volt, hogy sok hajléktalanságban vagy más kiszolgáltatott helyzetben élő nő rendkívül nehezen jut megfelelő egészségügyi ellátáshoz. Van, akinek nincs tajszáma. Másnak vidéki a lakcíme, ezért hiába él életvitelszerűen Budapesten, nehezen jut helyben nőgyógyászati vizsgálathoz. Olyan is előfordul, hogy valakinek hajléktalanszálló a bejelentett lakcíme, és emiatt ütközik akadályokba.
A BMSZKI rendelőjének azonban nemcsak az ellátáshoz való hozzáférés biztosítása a célja, hanem az is, hogy a vizsgálat
a korábban bántalmazást vagy más traumát átélt nők számára is elviselhető legyen.
Fehér Boróka szerint egy nőgyógyászati vizsgálat sok embernek eleve szorongást okozhat, egy erőszakot átélt nő számára azonban különösen megterhelő lehet. Ezért a munkatársaknak arra is fel kell készülniük, hogy a páciensnek több időre, beszélgetésre és bizalomépítésre van szüksége: „Nem öt perc alatt fog felpattanni a vizsgálóágyra és széttenni a lábát, hanem beszélgetni is kell vele.” A rendelő nem kizárólag hajléktalan nőket fogad. Fehér Boróka becslése szerint a páciensek mintegy harmada más, nehezen elérhető vagy kiszolgáltatott csoportból érkezik, esetenként szociális munkás kíséretében.
A fogamzásgátláshoz való hozzáférés szintén szóba került. Ekker Éva a sürgősségi fogamzásgátlás nehézségeiről beszélt, különösen azokban a helyzetekben, amikor a nő szexuális erőszakot élt át, vagy anyagi okokból nem tudja kiváltani a szükséges gyógyszert.
Péter Anna Nada szerint a nem kívánt terhességek megelőzéséről szóló vitákban sokkal nagyobb hangsúlyt kellene kapnia annak, hogy a fogamzásgátlás a szegénységben élők számára is ténylegesen elérhető legyen.
„Azon kéne dolgoznunk, hogy ne legyenek intézmények”
A kerekasztal végére a beszélgetés túllépett azon, hogyan lehetne biztonságosabbá vagy otthonosabbá tenni a meglévő szállókat. Fehér Boróka szerint hosszabb távon magát az intézményi elhelyezésre épülő rendszert kellene újragondolni. „Azon kéne dolgoznunk, hogy ne is legyenek intézmények, és hogy
senki ne egy intézményben lakjon.”
Példaként egy nemzetközi konferencián hallott japán kezdeményezést említett. Elmondása szerint Kiotóban olyan megoldásokat alkalmaznak, amelyekben a hajléktalanná vált emberek számára szállodákban vagy apartmanházakban biztosítanak elhelyezést. A beszámolók szerint az ilyen elhelyezésben jóval kevesebb a konfliktus, mint a hagyományos tömegszállásokon. Az embereknek saját szobájuk, fürdőszobájuk, esetenként konyhájuk van, így nem kell folyamatosan idegenekkel osztozniuk a legalapvetőbb élettereken. Fehér Boróka szerint a magyarországi hajléktalanellátásban a szociális munkások munkaidejének jelentős részét olyan konfliktusok kezelése köti le, amelyek
éppen a zsúfolt intézményi körülményekből fakadnak.
Ha erre kevesebb energiát kellene fordítaniuk, sokkal több idejük maradna arra, ami a szociális munka egyik alapvető célja: megismerni az emberek szükségleteit, és segíteni nekik abban, hogy változtatni tudjanak az élethelyzetükön.
Ekker Éva egyetértett azzal, hogy a nagy intézmények helyett kisebb, emberléptékű elhelyezési formákra lenne szükség. Felidézte, hogy a rendszerváltás után kialakított hajléktalanszállók jelentős része eredetileg egészen más funkciót betöltő épületben kapott helyet. Iskolákból, korábbi üzemi vagy más nagy épületekből alakítottak ki tömegszállásokat:
„Én a kitagolásban hiszek.
Tehát csak és kizárólag abban, hogy kis intézmény.” Szerinte a több száz férőhelyes menedékhelyek helyett kisebb, akár harmincfős egységekre lenne szükség, megfelelő számú szakemberrel. A saját munkahelyeként említett Kálvária utcai átmeneti szállón körülbelül ötvenöt nő él. Ekker Éva szerint
ez is sok,
különösen annak fényében, hogy az intézmény egy zegzugos belvárosi épületben működik, ahol a szobák és a közös helyiségek elrendezése is megnehezíti a mindennapokat. A két szakember megközelítése között volt különbség: Fehér Boróka az intézményi elhelyezés helyett az önállóbb lakhatási formák felé mozdulna el, Ekker Éva pedig a jelenlegi rendszerben tartaná szükségesnek a nagy szállók kisebb egységekre bontását. Abban azonban egyetértettek, hogy a tömeges elhelyezés nem nyújt megfelelő választ az emberek szükségleteire.
Női nap – fókuszban a hátrányos helyzetű nőkkel való szociális munka – kerekasztal-beszélgetés a Józsefvárosi Múzeum MUKIK – Otthon a múzeumban című időszaki kiállításához kapcsolódóan, 2026. 10. 01.
Fotók: Karancsi-Albert Rudolf
