November 1-én délután csúcsforgalom volt a Fiumei úti sírkertben. Rendőr irányította a forgalmat a bejárat előtt, egymást érték a kocsival behajtók, és sűrűn érkeztek gyalog is. Nekem nincs itt halottam, arra voltam kíváncsi, jönnek-e látogatók a szovjet katonai sírokhoz – ez egy bekerített külön temető a sírkert Fiumei úti sarkában –, és találok-e hozzátartozókat a munkásmozgalmi panteonnál.

A szovjet-orosz temető felé sétálva csak pár biztonsági őrrel találkoztam, és megörültem, amikor egy fiatalember érkezett a sírok felől. Kiderült, nem is tudja, hogy milyen sírok ezek, csak erre sétált.

Ebben a temetőrészben főleg a II. világháborúban elesett szovjet katonák nyugszanak, már Budapest 44–45-ös ostroma idején is ebben a temetőben földelték el őket. Az ő parcelláik vannak itt középen, egy tipikus szovjet emlékoszlop körül, de a háború után Magyarországon meghalt, itt állomásozó vagy 56-ban elesett katonák is itt találhatók, nekik többségében önálló sírjuk van, nem csak emlékkő vagy közös emléktábla jelzi a nevüket egy közös parcella körül, mint a háborús áldozatoknál.

Két szervita nővérrel is találkoztam itt, csak erre sétáltak, mondták, mert erre vezet az út a szervita atyák emlékhelye felé is. De megálltak, és imádkoztak is, mert mindenkiért imádkoznak, és ezek az orosz fiúk nem a maguk jószántából jöttek ide meghalni, távol a szüleiktől, testvéreiktől, megérdemlik, hogy gondoljanak rájuk.

Fura érzés volt végigsétálni a lassan sötétbe boruló katonai sírok között, csak a kerítésen túl haladt el pár ember, be nem jöttek. Innen csak az ügetőt látni, a lovak illatát érezni, meg a másik oldalon a régi OTI és a baleseti intézet épületét. Csak a mentők szirénavijjogása verte fel a csendet, miközben a temető másik felén óriási a tömeg, de az ottani gyertyák fénye ide nem ér el.

Az emlékoszlop előtt egyetlen mécses világított egy szál krizantém mellett, a hátsó oldalán néhány csokor, mécses és gesztenyeszemek voltak kirakva. Valaki mégis járt erre, talán orosz lehetett, mert az oroszországi temetőkben szokásos, hogy apróbb ajándékokat helyeznek a sírra.

Kifelé menet egy fiatal lánnyal találkoztam, mint kiderült, kazahsztáni. Nem is sejtette, hogy itt szovjet katonák vannak, s hogy talán valamelyik őse is Budapesten harcolhatott. Z-generációsként már olyan messze van mindettől, már a szovjet időktől is, hogy nem is tudta hova tenni az egészet.

A munkásmozgalmi panteon felé vezető út már egészen sötét volt, egy-egy árnyat láttam elsuhanni, és csak az út végén, a messzeségben lehetett látni mécsesek fényét. A panteon, ami az emlékmű mögött van, mostanában zárva van, a kapuja mellé tették ki egy táblára, kik nyugszanak ott, hogy ott emlékezhessen, aki idejön. Én csak a szoborcsoport lábánál láttam három kis mécsest. Itt is fiatalokba botlottam, akik kíváncsiak voltak arra, mi ez, de azt mondták, nem sikerült rájönniük.

Az emlékmű előtt van 56 kommunista áldozatainak parcellája, ami a sírkert térképén ma is a régi nevén, mint 1956-os hősök parcellája szerepel. Persze ma már van az elesett forradalmároknak és a civil áldozatoknak is külön parcellája, amikben 117 józsefvárosi is fekszik.

A kommunista áldozatoknak, a régi rendszer hőseinek a panteon felé vezető ösvényen vannak a sírjai, és talán három vagy négy helyen láttam friss virágot, égő mécsest, köztük Mező Imre sírján is, aki a Köztársaság téri pártház ostrománál kapott halálos sebet, és egészen 1991-ig az ő nevét viselte a Fiumei út. Egy hozzátartozóval is találkoztam, aki a nagyapjára jött emlékezni, és elmondta, hogy a családban nincs politika, csak apa vagy nagyapa, és hogy van, aki imát mond az egykori kommunistáért.

Most csak ezért jöttem, de beszámoltunk arról is egy szép galériában, milyen is a halottak napja a sírkertben.

Séta közben megszólítottam pár embert, kíváncsi voltam, miért jött ki, s kiderült, sokan nem a saját halottaik miatt, hanem a hírességek, a nemzet nagyjainak sírjához jönnek. Ezt mondta a temető virágboltjának eladója is, náluk legalább annyian vesznek virágot, mécsest a nemzet jeles halottainak – amit a sírjukra vagy a „mindenki keresztjénél” tesznek le –, mint azok, akik a saját halottaiknak visznek.

Egy fiatalasszony pedig azt mondta, hogy már délután óta a temetőben sétál, kifejezetten a hangulat miatt jött ide, neki sincsenek itt halottai, és úgy látja, sok sírhoz nem jött senki, mások is inkább sétálnak, bár vannak azért, akik autóval jönnek, s hozzák a nagymamát is a családi sírhoz.

Feltűnt, hogy milyen sok idegen szót hallok, az egyik csoportban franciául beszélgettek, valaki oroszul kiáltott oda a barátjának. És a kazahsztáni lányon kívül láttam vietnámi, kínai fiatalokat is, kifelé menet pár indiai érkezett éppen. Ez a nap sokaknak érdekes turistalátványosság is itt.

Fotók: Mile Máté