Pénteken és szombaton árul a Rákóczi téri csarnokban saját termelésű almát, körtét, répát, krumplit, lila hagymát, vöröshagymát, zellert, karalábét, paprikát, paradicsomot, retket, salátát és más zöldségeket Surman István. Két pénteken is találkoztunk, ő volt kint az egyetlen őstermelő.
Nem volt ez mindig így. Már a nagymama, Maródi Julianna is itt árult az 1920-as évektől. „Két nappal előbb kezdtek összekészülni az áruval, s a piac előtti nap délutánján elindultak az erős muraközi lovakkal, hogy a nyitás reggelére odaérjenek. Ez még az a kor volt, amikor a Bérkocsis utca a bérkocsisoké volt” – meséli Surman István.
A Rákosi-éra kezdetén nekik is be kellett vinniük a földet, az állatokat a termelőszövetkezetbe, az édesanyja oda járt kapálni, uborkát szedni.
„Pici gyerekként betett a hátikosárba hajnal háromkor, és kivitt a földekre, ládákkal körberaktak, bebugyoláltak, ott aludtam tovább”
– emlékszik vissza a 60-as évek közepére. Akkoriban már a téesz ZIL teherkocsija hozta fel a háztájikban termelt árut Pestre, az édesanyja pedig vonattal jött utána. A csarnokban egészen a nagy tűzig a földről árultak a termelők, a 91-es újranyitás óta van asztaluk.
Surman István bútorasztalosnak tanult, és az édesanyja kedvéért váltott. „Nem ez volt az álmom, láttam, mennyit szenvednek a gazdasággal. Aztán elkezdtem fejleszteni, traktort vettem, megnősültem, építkeztünk, és egyre jobban megszerettem. Most már az motivál, hogy szépet tudok termelni, látom a kezem és agyam munkájának eredményét.”

A Tolnai Népújság 2005-ben István édesanyját kérdezte, aki akkor már húsz éve árult a csarnokban. „Anyám nyomdokaiba léptem”, mondta ő is, és megjegyezte:
„egyre kevesebb a vevőm, a piacozós hangulat azonban itt változatlanul a régi”.
Mostanra a piacozós hangulat is elszállt a Rákóczi térről. Pár éve Karácsony Gergely még azt ígérte, bevonják a kerületet az újraélesztésbe – a csarnok a fővárosé –, de ezt tettek nem követték, egyre kihaltabb a piac, legutóbb a legnagyobb zöldséges húzta le a rolót.
„Egy négyzetmétert sem biztosítanak, hogy ingyen pakolhassunk, sokszor két utcányiról hordjuk be a több tonna árut” – mondja Surman István, milyen alapvető gondok vannak. A covid óta a csarnok állandóan szellőztet, ami azt jelenti, hogy a tetőablakok mellé „kinyitják a kapukat is, iszonyatos huzat van, négy évig jártam emiatt kezelésre”. Úgy látja, az állapotok érdemben nem változtak a XX. század eleje óta. „Bécsben vagy Münchenben egy ilyen városi piac klimatizált, télen pulóverben árulnak, az áru is szép marad. Mi meg takargatjuk, hogy ne fagyjon meg télen, a plusz harminc fokban meg locsolgatjuk vízzel, hogy ne kókadjon le két óra múlva.”
Surman István szerint a termelők, árusok eltűnésének azonban mélyebb okai vannak. A csarnokban az asztalával szemben van egy Spar, ahol esetenként messziről szállított, éretlenül szedett, olcsón beszerzett tömegáru van a zöldség-gyümölcs részlegen.
„Most őszintén. Van egy magyar termelői piac, és akkor oda betesznek egy Spart.”
Surman István szerint az élelmiszerüzletben alig van magyar áru, ám ez nem így van. A magyarországi élelmiszerhálózatoknál a magyar eredetű termékek aránya 65-75 százalékra tehető. A zöldség és gyümölcs esetében nincs külön bontás, nyáron biztosan magasabb a magyar termékek aránya, télen pedig alacsonyabb. Egyes termékek esetében, így a paprikánál vagy a paradicsomnál magasabb az import arány, de pontosabb, nyilvános adatok erről nincsenek.
A gödöllői egyetemen Márai Géza vizsgálta az élelmiszerboltok polcaira került termékek beltartalmi értékét, és megállapította, hogy 1966 és 1990 között például a sárgarépa vitamintartalma 40 százalékkal, a borsóé 50, a káposztáé 95 százalékkal csökkent. És ma már nem érzékenyek a minőségre – vagy legalábbis jobban érzékenyek az árra –, így nem mennek piacra az emberek. A nagy hálózatok mindenütt jelen vannak, még Hévízgyörkön is, míg a kistermelők nem tudják eladni az árujukat. Pedig Surman Istvánnál nem kemény a barack,
„az én gyümölcsöm fürdőszobai gyümölcs, mert olyan lédús, hogy utána meg kell mosakodni”.
„Magával a csarnokkal semmit nem csinálnék, teljesen más irányból közelíteném meg ezt a dolgot: nem engedném, hogy a külföldi áru elárassza a piacot. Húznék egy vonalat, hogy csak idényárut lehessen behozni, de ne a magyar árak feléért” – magyarázza. Hogy ez mennyiben ellentétes a szabad piac követelményével, más kérdés.
Surman István már 64 éves, de hiába szereti a munkáját, azon gondolkozik, mikor hagyja abba. A lányai segítik, de lebeszéli őket, hogy folytassák: „egyre jobban látom, hogy ennek sok jövője nincs, és ma az irányvonal egyáltalán nem a zöldségtermesztés”.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf