Az Egyensúly Intézet egy olyan agytröszt, háttérintézmény, amely szakpolitikai terveket készít politikai, gazdasági és kulturális döntéshozók részére. Szakpolitikai javaslatcsomagot hoztak létre, amely arra ad javaslatokat, hogy 2030-ra miként élhetnénk egy jobb országban, és azzal is konkrétan foglalkozott, hogyan csökkenthető a szegénység Magyarországon, mely probléma Józsefvárosban is jelen van.
A probléma nem kicsi. Nemcsak EU-s viszonylatban, de regionálisan is alacsony a bérszínvonal Magyarországon, és a mobilitási lehetőségek a 90-es évek óta jelentősen korlátozódtak, úgy fogalmaznak, hogy
„nincs olyan európai ország, ahol a szegények számára annyira »ragadós lenne a padló«, mint nálunk.”
És hiába volt gazdasági növekedés az elmúlt időszakban, még mindig 2,5-2,8 millió honfitársunk szegény.
Már önmagában az is problémát jelent, hogy miként állapítsuk meg a szegények számát. Ha például az EU-ban leggyakrabban használt mérőszámot, az AROPE mutatót használjuk, abból az derül ki, hogy nálunk kisebb a szegénység, mint a svédeknél, osztrákoknál vagy a hollandoknál – ami nyilvánvalóan nonszensz.
A különböző mérőszámok alapján félmillió és 3,4 millió közötti a magyarországi szegények száma, a valóságban 2,5 és 2,8 millió fő közé saccolják a szegénység által sújtott népesség méretét.
A javaslatcsomag egyik eleme, hogy szülessen egy új mutató, ami valósan mérné a szegénységet, az agytröszt a Egyensúly Intézet Szegénységmutató (EISZM) nevű indexet használja.
Az Egyensúly Intézet által összeállított javaslatcsomag ezután sorra veszi, melyek azok a területek, ahol érdemes lenne lépni, amik segítségével a szociális juttatások rendszerét igazságosabban át lehetne alakítani, kilépve abból a keretből, ami most alapvetően a segélyezésre épül.
A tanulmány alaptétele, hogy
„a szegénység csökkentése egyrészt erkölcsi kötelesség, másrészt össztársadalmi érdek”,
és nem vonja kétségbe, hogy szükség van a szociális juttatásokra, de azokat jelenlegi formájában nem tartja hatékonynak, mivel éppen azokat zárja ki a rendszer, amelyiknek a legnagyobb szüksége lenne a segítségre.
A mostani rendszer európai összevetésben is szűkmarkú, ráadásul annyira túlbürokratizált, hogy a leginkább rászorulókat kizárja. Európai uniós viszonylatban a szociális kiadásaink a GDP arányát tekintve kevesebb mint felét teszik ki arányosan, és ebbe még a nyugdíjköltéseket is bele kell számolni, nemcsak a szegényebbek támogatását.
Nem bizonyult hatékony megoldásnak a közmunka rendszere, mely bár néhány embernek lehetőséget ad, azonban
arra nem nyújt megoldást, hogy kitörjenek a közmunkási létből, visszatérve a valódi munkaerőpiacra.
Ez ma kb. 90 ezer embert – és közvetetten a családtagjaikat – érinti. A közmunka az esetek nagy részében nem igazán értékteremtő és értelmes elfoglaltság, hatékonynak pedig egyáltalán nem nevezhető. Az sem bizonyult jó megoldásnak, hogy a közmunkásokat a helyi önkormányzatok alá rendelték, mert ezzel függőségi viszonyt teremtenek;
hatékonyabb lenne, ha megyei vagy központi kormányzati hatáskörbe kerülne a rendszer, és valódi munkabért kapnának a közmunkások:
először a létminimumot, majd a minimálbért elérő összeget. Kimondható, hogy a közmunka világából nemigen van kilépés, még a legjobbnak tekintett 2016-18-as időszakban is csak 15-18% tudott a munkaerőpiacon elhelyezkedni, de néhány hónapon belül ezeknek az embereknek a fele is visszakerült a közmunkarendszerbe.
Az Egyensúly Intézet javaslata szerint
a létminimum alatt élőknek nem segélyt kellene adni, hanem alapjuttatást,
és egy rendszert kellene kiépíteni, ahol olyan automatizmusok működnének az adóhivatal részéről, ahol a rászorulókat azonosíthatják, a szociális juttatásokat pedig személyekre szabva lehetne kiutalni, nem pedig a háztartásokat tekintve alapegységnek. Az alapjuttatás 2030-ra elérhetné a létminimum szintjét, ami nem feltétlenül jelentene többletkiadást az államnak, mert a legtöbb segélyt meg is lehetne így szüntetni. A komoly egészségügyi problémákkal élőket természetesen nem zárnák ki a segélyezésből, ahogy az általános krízissegélyt is meg kellene tartani.
Ugyanígy
be kellene vezetni az alapnyugdíjat is
– mondják az agytröszt szakemberei –, biztosítva azt, hogy ne legyenek megalázóan alacsony nyugdíjak, melyeket a mai rendszerben sajnos gyakran tapasztalunk. Hasonlóan kellene a gyermeküket nevelőket is segíteni a létminimum mindenkori összegének felével megegyező alapjuttatással, ahogyan azt a lengyelek is megtették már a gyermekszegénység csökkentése érdekében. Ugyancsak hasznos gyakorlatnak látják a Szlovákiában bevezetett magáncsőd intézménye.
A szociális kiadásoknál Magyarországon ráadásul nem is a rászorultság a döntő sokszor, a legtehetősebbek például két és félszer többet kapnak, mint a leginkább rászorulók. Gyermektámogatás címén pedig a stabil jövedelemmel bíró családokat segíti meg az állam, és nem azokat, akiknek tényleg szükségük lenne támogatásra.
Mindennek hatékonyságához arra is szükség volna, hogy digitálisan történjenek az átutalások, ez azt is jelenti, hogy 2030-ra nemcsak a kereskedelemben, de a szolgáltatóipar összes területén elterjedjen az elektronikus fizetés, ehhez automatikusan és ingyenesen létrehozott bankszámla is járna mindenkinek.
Ezek a változások csak akkor lehetnek sikeresek, ha a szociális rendszer változása mellett más területeken is megtörténne a változás: a gazdasági növekedés mellett szükség lenne új típusú munkalehetőségekre, de mindennek az alapja az oktatási rendszerünk reformja volna, ha hosszabb távú megoldásokban gondolkodunk.
Akit érdekelnek a további részletek, azok a javaslatcsomagot – és a részletes tanulmányt is – megtalálják az Egyensúly Intézet honlapján.
