Ötven éve jártam itt utoljára, isiskolásként, apám barátja, Váradi Sándor szobrász műtermében. Élénken emlékszem a kertben álló házra és a modern hegesztett fémszobrokra az akkor hatalmasnak tűnő műteremben. Váradi elismert, kísérletező kedvű művész volt, a hetvenes évek elején a hegesztőpisztoly volt a kedvenc szerszáma.

„Ez itt szemben Váradi Sanyi műterme” – mutat egy szerény méretű sárga házra Szabó Gábor szobrászművész, aki most kalauzom volt. „Sokszor átmentem neki segíteni, tartani az elemeket, míg forrasztott, hegesztett.”

Szabó Gábor 1940, vagyis születése óta itt él, szemtanúja, tudója mindennek, ami a művészteleppel kapcsolatos, és maga is a magyar művészek göröngyös útját járja. Most készül kiállításának újramegnyitására a Józsefvárosi Galériában, amit márciusban el kellett halasztani a járvány miatt.

Művész-generációk

Műterme és háza ajtajában fogad minket – a művésztelep műtermei egy-két-háromszobás lakásokkal vannak egybeépítve –, és máris a falon levő emléktáblára mutat. „Anyai nagyapám, Gábor Móric festőművész az elsők között volt, aki az épülő művésztelepre jött 1913-ban. Édesapám, Szabó Iván idenősült, 1939-től lakott  itt. Ő pedig a lányom, szintén szobrász” – mutat be minket a pár pillanatra felbukkanó Szabó Zsófiának. Fia, Szabó Ádám szintén jó nevű szobrász, néhány házzal odébb lakik és dolgozik, és már a család ötödik generációja is képzőművészetet tanul. Adatok után kutatva kiderült, hogy Gábor Móric testvére, Mátyás is szobrász volt.

A művésztelepen nem ritka, hogy több generáció alkot és él együtt, és nem csak a műtermet, hanem a művészet műhelytitkait is átadják egymásnak. Aki csak egy ligetes, kellemes városnegyedként gondol a művésztelepre, ahol jó lehet élni, nem tudja, hogy nem ez a hely igazi értéke.

A művészi tehetség és tudás hagyományosan családban, generációról generációra öröklődött, fejlődött. Kiváló művészek, időről időre korszakos zsenik születtek így. A művésztelep azonban nem csak ennek a családi fejlődésnek ad otthont – szó szerint, hiszen itt művészcsaládok élnek –, hanem olyan inspiráló közeget is jelent, ami felér minden iskolával. Szabó Gábor elmondta, hogy bár Mikus Sándor növendéke volt a főiskolán, sokkal többet tanult itt, apja és más nagyszerű  mesterek, például Medgyessy Ferenc műtermében segédkezve.

Múlt és jövő 

A művésztelep rendkívüli gyorsasággal épült meg. 1909-ben állt az elképzelés mellé Budapest polgármestere, Bárczy István, 1910-ben kezdték tervezni, 1911. május 1-én megtörtént az első kapavágás, novemberben már beköltözhettek az első lakók, 1913-ra pedig kialakult a telep mostani arculata 15 földszintes házzal, bennük 28 műteremmel. A Százados negyed 1949 óta tartozik Józsefvároshoz, előtte Kőbánya része volt. 

A művésztelepet csupán 20 évre tervezték, hogy kiszolgálja a világvárosi Budapest szoborínségét. A véglegesnek szánt zugligeti művésztelep tervét azonban elsöpörte az első világháború. A józsefvárosi művésztelep épületei elég masszívak, bár alapozásuk nem erős, a műtermi vaskeretes ablakok viszont rosszul zárnak, ezért nehezen kifűthetők a terek. Csak 1923-ban vezették be a villanyt, addig városi gázzal és petróleumlámpával világítottak. Ezek valójában nem zöldövezeti családi házak, hanem műhelyek, amiket csak kiegészít az egyszerű lakrész. A középpontban a műtermi alkotómunka áll.

Fotó: Lakatos Mária / Fortepan

A művésztelep fővárosi tulajdonban volt, most az önkormányzaté, de állami művészeti szervezet kezeli. Ez a második világháború után a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja volt, aminek minden művész tagja volt. Hosszútávú bérletként kaptak a művészek műtermet és lakást – itt főleg szobrászok –, amit a következő művészgeneráció is használhatott. A nem művész özvegyek is élhettek itt életük végéig, de a házhoz tartozó műtermet kiutalták aktív művészeknek. 

Nagy művészek alkottak itt évtizedeken át, csak néhány név a már említett Gábor Móricon, Szabó Ivánon és Váradi Sándoron kívül: Czigány Dezső, Kádár Béla, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Makrisz Agamemnon, Medgyessy Ferenc, Mikus Sándor, Pór Bertalan.

A Művészeti Alap megszűnte után sokféle változáson ment át a művészek érdekképviselete. Ma a telep gazdája a Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft., ők jelölik ki a bérlőket. Alapjában változott meg a kijelölés módja: néhány éves bérleti szerződéseket kötnek, és ez lassan teljesen átformálja a művészetelepet. Nem lesz már generációk otthona, megszűnnek a szoros alkotói kapcsolatok, és úgy tűnik, a telep történetének nagy korszaka ezzel lezárul. 

Fotó: Kotnyek Antal / Fortepan.hu

Kerti élet

Bejártuk a telep utcáit, Szabó Gábor megmutatta, hol lakott Kádár Béla és Medgyessy Ferenc. Itt szinte minden házhoz személyes emlék fűzi. A művésztelep utcái jókora ligetes teret fognak körül. Ma néhány pad, játszótéri eszközök és persze szobrok találhatók itt, köztük jeles köztéri szobrok gipszeredetijei, melyeket már kikezdett az enyészet. Szabó Gábor megjegyzi, nagy baj, hogy lassan elpusztulnak a gipsz öntőminták, mert nem lesz miből rekonstruálni a szobrokat, ha tönkremennek. Az ő szobrát is érte már értelmetlen vandáltámadás, a Sellő szobrának karját fűrészelték le a fémgyűjtők a pajzzsal együtt. Ha nincs eredeti, nagy gond vagy lehetetlen a pótlás.

A tér belső része magasabb, itt valaha medence volt, amiben fürödni, úszni lehetett. Nagy élet folyt itt annak idején, szívesen korzóztak a murvával felszórt utakon, a tér füvén teniszeztek, a medencében gyerekek pancsoltak. „A fiatalasszonyok is itt fürödtek. Balázs Pista Erdélyből jött szobrász a dombtetőről nekifutva, szaltóval ugrott be a vízbe. A nagynagy Medgyesi Ferenc kijött klottgatyában, beugrott, s mire kijött, nem volt rajta semmi, a hölgyek pedig, ahogy illik, sikongattak” – emlékezik nevetve Szabó Gábor. „Valamiféle közösségi élet ma is van, főleg kiállítások alkalmával jövünk össze, de ez nem hasonlítható ahhoz, ami a múltban volt itt.”

Műteremlátogatás

Szabó Gáboré mellett Katona Zsuzsa szobrászművész műtermében is jártunk. A műtermek 7,5 méter magas, nagy felső ablakkal megvilágított méretes helyiségek. Szabó Gábor az édesapjával és a lányával, Katona Zsuzsa pedig festő osztozott, osztozik a műtermen. Szabó ezért a kisplasztika és a plakett, Katona pedig a faszobrászat felé fordult, mert ezek nem igényelnek nagy teret. A művész útját kényszerek is megszabják, de jó esetben tehetségét nem korlátozzák. 

„Nekem már nem futotta modellre, mint a híres elődöknek” – jegyzi meg Szabó, kinek műtermében egymás mellett sorakoznak négy generáció alkotásai és eszközei. Gábor Móric festékes üvegei, melyekből maga keverte a temperát, Szabó Iván szoborvázlatai és faragványai, Gábor mintázott fejei és a plakettek gipszöntvényei, Zsófia diplomamunkája – mindegyik megérdemelne egy külön cikket. 

Katona Zsuzsa favésői példás rendben fekszenek a veranda asztalán, ahol faragni szokott, hogy ne hordja be a forgácsot a lakásba. Mindketten dolgoznak néha a kertben is, főleg nagyméretű alkotásokon vagy a munka sok piszokkal járó fázisában.

A műtermek többségének nincs pincéje, de van agyagtároló verme a padló alatt. Zsuzsa műtermében is van ilyen, a mai napig feltöltve mintázó agyaggal. Mindkét műteremben és lakásban könyvtárnyi könyv van, ami miatt galériát is építettek. Katona Zsuzsa körbevezet a lakáson is, ami szervesen kapcsolódik a műteremhez. Három közepes méretű szoba két szinten, régi bútorokkal, sok-sok könyvvel. Minden egyszerű, mint egy öreg vidéki házban. A lakás ma már természetesen összkomfortos, de hiába a konvektor, a műteremben kályhával is fűteni kell. Annak idején sok műtermet alig lehetett télen használni, annyira huzatosak voltak, mondja Zsuzsa, akinek műtermén még az eredeti vaskeretes ablakok vannak. Gáborék már kicserélték hőszigeteltre, mert túl sokba került a fűtés. Katona Zsuzsát végül a józsefvárosi kötődésről kérdezem, de azt mondja, ez itt külön világ, itt nem érzékelhető a kapcsolat a várossal. 

Fotók: Huszár Boglárka