Még rosszabb versek, norvégul

Akik látták Reisz Gábor kiváló Rossz versek című filmjét, jó eséllyel nem tudnak majd párhuzamok felismerése nélkül elmenni a nemrég bemutatott A világ legrosszabb embere című norvég-francia-dán–svéd-amerikai koprodukció mellett. Egy ideig.

Nem nehéz átérezni a húszas évei végét taposó főszereplő, Julie útkeresését, dilemmázását – nem nagyon tud saját döntéseket hozni, határozott lépéseket tenni, ha végül meg is lépi ezeket, utólag hamar belátja, milyen értékes embereket hagyott maga mögött azon a bizonyos úton.

Az ízlésesen fényképezett, könnyen követhető ritmusú film első kétharmadában számos olyan, szinte mindenkit érintő érzelmi területre téved, mint a felnőtté válás, a karrierválasztás, a szerelem vagy szeretet közti különbség, de olyan morális kérdéseket is bátran feszeget, mint a határvonal a flört és a megcsalás között.

Kérdést mindenképpen többet kapunk a filmtől, mint választ. A játékidő utolsó harmada hollywoodi katarzis helyett egy merőben más, sötétebb helyre viszi a nézőt, mint amire egy papíron romantikus filmtől számítana – és itt érvényét is veszti a Rossz versek párhuzam. Míg a magyar történet főhőse kap egyfajta feloldozást, magyarázatot az élettől, Julie sorsát végül számtalan módon értelmezhetjük, sok elvarratlan szállal és hiányérzettel búcsúzunk tőle, ami után gondolkodhatunk tovább egyedül, valójában milyen is a világ legrosszabb embere.

• A világ legrosszabb embere
• Mozinet
• 3,5/5
   

–AJ–

Ő így jött

A közönség ájult tisztelete a nagybetűs művészt látja rendezőnkben, aki a korszellemmel dacolva hozza érzékenyen rezdülő filmjeit, élet- és emberszeretetét harsány képeiről tolja arcunkba, ha mégse lett volna értve az üzenet, miszerint élni jó és a nehézségek ellenére is megmaradtunk embernek.

Új opusa egy nápolyi család szexin őrült életéről szól, nyolcvanas évek a kor, a nézőpont a család már ébredt szexualitású tinédzser fiáé, a keret a Maradona-várás (Nápolyba szerződik-e az isteni Diego, izgulnak). Termetes asszonyságok rossz sminkben obszcénkodnak, az anya folyton valami átverésen töri a fejét, de van egy, a fürdőből soha elő nem bújó Daniellánk is, aki aztán egy csúcspontnak szánt pillanatban előjön, de mi nem értjük, miért. Mindenki nagyon cuki, de azért felmerül: mi végre ez a színes-szagos felvonulás? Felnövéstörténet? Nem úgy tűnik, hogy főszereplőnk eljutna A-ból B-be, a rendező önimádatról üvöltő stílje nem szolgálja a történetmesélést. „Legyen mondanivalód” – szól az idős rendező az ifjúnak, mert ez egy vallomásos „Így jöttem”-film, önéletrajzi, a rendező csikóévei voltak itt tanulságosnak gondolva. De az intésre sem kérdi meg magától művészünk, hogy mi is az ő története, pedig… Van olyan film, ahol nem a sztori a lényeg. De a fenti tanács hamisan cseng ott, ahol épp az ordít, hogy nincs történet, csak póz. Addig persze jól mulatunk, Sorrentino képes azonosulást kiváltani, hatásvadászata működik, de a tömény modorosság végül mégsem tapad meg az emlékezetben.

• É stata la mano di Dio
• Netflix
• 2,5/5
   

-bj-

A tényeken túl

Két „vén bölény” a színészi szakma minden tudásával felvértezve egy keserédes darabban két nagyon is távol álló világot igyekszik egymáshoz közelíteni elcsépelt kliséken keresztül. A színtér Maude (Hernádi Judit), az élet dolgaiban jártas lepukkant, proli és szókimondó expincérnő lomis cuccokkal telepakolt lakókocsija Kaliforniában. Állítólag birtokol egy több millió dollárt érő Jackson Pollock-festményt, néhány dollárért turkálta, s most ettől várja önnön élete megváltását.

Ellátogat hozzá a művelt, karót nyelt, nyers szakmai géniusz Lionel (Kern András) New Yorkból, hogy górcső alá vegye a festményt. Mindketten azon igyekeznek, hogy megértessék a másikkal azt az alapigazságot, amire felépítették – az amúgy mindkettőjük számára kudarcos – addigi életüket.

A nő szerint a művészet dolga, hogy reményt adjon: a kisember is győzhet. Tüzetes nyomozást végzett, hogy tényekkel is igazolja képe valódiságát, de minden hiába, mert a férfi úgy véli, sem a tudomány, sem a szakértői vizsgálat nem döntheti el, hogy valami ritka nagy mű vagy sem, hogy milliókat ér vagy fabatkát sem – a tények nem számítanak, ha nem érezzük jogosnak őket, az érzés nem szenvedhet csorbát.

Az egyfelvonásos színdarab nevettet, de belemar a lélekbe. A két remek színész jól összeszokott páros játékában nem csalódhatunk most sem. S hogy valódi-e a szemetesből guberált kép? Nem ez lesz végül a lényeges kérdés.

• Valódi hamisítvány
• Belvárosi Színház
• 5/5
   

-KIZS-