Janának az az idióta gondolata támadt, hogy megmondja Misának: gyereket szeretne tőle. Kicsit habozott azért, még gondolatban is, nem egészen tudta, hogyan is képzelné az egészet: mondjuk lemennek a pékségbe megenni egy szendvicset, és a babkávé felett átnyúlva Jana megkopogtatja Misa szőrös csuklóját, hogy „figyu…”, vagy, ha már most úgyis azt tervezgeti, hogy átugrik a férfihez, amikor az majd kinyitja az ajtót, és – tegyük fel – nem a konyhában babrál, hogy Jana jöjjön csak, és reteszelje be maga után, amit be kell, mert hát Pesten igazán ki tudja…, csak ő mosogatja jelenleg a tegnapi borospoharat, „help yourself, baby”, tudod, hogy megy ez, tehát ha Misa ott áll az ajtóban, ahogy nem szokott, és várja Janát, akkor ő már az elején az arcába tolhatná, hogy „igazából csak azért jöttem, hogy megmondjam…”, satöbbi, satöbbi. Ám ezzel a tervvel is akadt néhány probléma: egy, hogy Jana nem volt annyira jó abban, hogy egyből előálljon a lényeggel még egyszerűbb témák esetében sem, kettő, hogy két nappal azelőtt szakítottak Misával. Konkrétabban fogalmazva: Jana szakított vele.
Nem tűnt egy kiváló ötletnek, őszintén szólva. Az egyetlen igazán kecsegtető az volt benne, hogy utána nem feszítené Jana mellkasát, torkát, hasát, szívét, méhét ez a gyöngyöző mondat, amiről soha nem is feltételezte, hogy csak így egyszerűen közölni lehet, ez bizonyára számtalan szerelmes együttlét, beszélgetés és miegymás eredménye rendesebb helyeken, olyasmi, mint a lánykérés, amit ki kell várni, nem ronthatunk ajtóstul a házba, hogy bazmeg, vegyél már végre feleségül, hát ezt mindnyájan megtanultuk, de Janának most eszébe jutott, hogy de mi van, ha esetleg mégis, és rosszul tanultuk.
A szakítás persze igazán jogos volt. Ki akarna együtt élni Misával, ha egyszer Misa nem tud leszakadni a számítógépéről, állandóan dolgozik ad egy, minden második hétvégéjét csütörtöktől számítva a nyolcéves lányával tölti, majd minden második keddjét és szerdáját is, ad kettő, és az a lány nem annyira könnyű eset. Egyáltalán nem, legalábbis Janával. Ad három továbbá, Misa még soha nem mondta, hogy szereti őt, csak kéthetente szombaton elgurultak valahova sétálni, kirándulni, hétköznap moziztak, beszélgettek meg ilyenek. Persze, szex néha. Még járásnak sem biztos, hogy nevezhetnénk mindezt.
De mit csináljon, ha tegnap délután a fűszeres polcra nyúlva, a fahéj és a kakukkfű között, a római kömény árnyékában, meglátta ezt a gyerekügyet kristálytisztán? Világos volt, mint a nap, semmi kecmec. Nem lehetett kitérni előle. Ott várakozott ez a mondat előtte a polcon, illetve ott érezte magában a váratlan bizonyosságot a polc előtt állva valójában minden összefüggés nélkül, és ma már Misához is tart, írt neki egy üzenetet, hogy beugrik, ha nem gond, csak egy szó.
A buszról leszállva kinyitotta az ernyőjét; megnyugtatóan esett, egy altatódal ritmusára, majdnem ki is verte Jana fejéből, hogy mit szeretne, annyira elandalította ez a kellemes, lassú és biztos kopogás, amíg a kerítések mentén, a pocsolyákra mit sem figyelve haladt előre és az esernyőn hallotta a cseppek ritmikus pukkanását, buborékoknak képzelte őket titokban. Kicsi vágyak, kicsi életek, kicsi esélyek, pukk-pukk-pukk.
A kapuban hosszan kellett várni, de a berregés után hamar felért az elsőre: Misa az ajtót nyitva hagyta, így amikor Jana belépett az előszobába, egyedül vette le a kabátját, a férfi a vécéből kiáltott ki, háj. A konyhában többnapos edények szétpakolva a pulton, iratok, könyvek és kábelek az asztalon, a szobában pormacskák, csak a szokásos módon elhelyezkedve: nagyjából mindenhol, kivéve a számítógép hatalmas, ívelt képernyőjét.
Misa kifordult a mosdóból, elvette az ujját a sliccéről, csak a mozdulat vége látszott, majd a pormacskás szoba közepén átnyalábolta Janát, Jana úgy érezte magát, mint egy kismacska. Misa azt dörmögte neki, „de jó, hogy itt vagy”, és tésztát kezdett főzni, hátha az majd ízlik a nőnek. Jana tétovázott és nem volt éhes. A férfi pulcsiján bolyhok tömörültek, a feneke éppenséggel jól mutatott, amíg Janának hátat fordítva a tésztával sürgölődött. A kis asztalon egy kislány hajcsatjai sorakoztak, a nő szórakozottan babrált velük. Misa a munkájáról beszélt, amiből Jana semmit sem értett, de úgy tűnt, hogy ez nem számít, mintha a férfit nem zavarná sem az, hogy két napja szakítottak, sem az, hogy Jana ismét megjelent, illetve hogy nem ért a szoftverfejlesztéshez. A főzés alatt lekerült a bolyhos pulcsit, az alatta levő szakadt póló pedig – igazság szerint – gyönyörűen mutatott: a legjobban emelte ki Misa számítógép mellett is széles vállát és hátát.
A tészta mellé a férfi hozott parmezánt is. „Nézd csak, vettem a Sparban, mert szereted”, mondta Janának. „Te tudtad, hogy jövök? Hiszen két napja megbeszéltük, hogy vége”, kérdezte a nő, és elömlött benne valami finom melegség, hogy lám, Misának mégiscsak van egy hatodik érzéke, a zsigereiben érzi, hogy fel fog bukkanni, mi ez, ha nem szeretet?, a férfi pedig azt mondta, „hát, igazából, mióta egyszer hoztál, mindig veszek. Rájöttem, hogy jó cucc.” Megsimította Jana karját, „na, egyél már”, és tömni kezdte magába a zöldséges pennét. Az arcéle is szép volt, amikor zabált, a hangja mély és kedves, miután abbahagyta. „Jól áll ez a szvetter”, mondta aztán a nőnek, aki a kedvéért fél tányért is megevett az ételből, és fogalma sem volt, hogy kezdje. „Állati jól áll”, jegyezte meg megint Misa, „de nem akarod levenni? Baromi meleg lett itt.”
Jana nem is tudta. Végtére is már legalább másfél órája ült egyhelyben, és az a pára, az a szag, Misa pólója és a basszusban előadott, ritmikus duruzsolása, valamifajta beszéd, azt hiszi, annyira elbódította, hogy képtelen volt döntést hozni, csak úgy érezte, milyen jó lenne ma Misa mellett aludni. Hozzábújna a hátához, a vállához nyomná az arcát, oda szuszogna.
„Egyébként meg… akartál valamit mondani? Vagy… mintha azt írtad volna,” kérdezte mellesleg a férfi, míg a kardigán gombjaival babrált.
Jana akkorra viszont már tudta, hogy nem ronthatja el ezt az estét mindenféle ötletekkel a fűszeres polcról. Ha kimondja, amit ott látott, biztosan egyedül marad, de most már érzi, hogy nem bírná elviselni, szüksége van Misára, szüksége van a testére maga mellett, ma legalább mindenképpen, és azt dünnyögte, hogy „… nem is tudom… valami apróság volt… nem emlékszem hirtelen”, majd segített kigombolni a kardigánt, Misának meg levenni végre azt a szakadt pólót.
Bendl Vera
Bendl Vera regénye idén ősszel jelenik meg Majdnem negyven címmel a Kalligram kiadónál.
Nyitókép: Pixabay
