Szakállas, szemüveges, kötött pulcsis bölcsész csávó ült a szeles játszótér padján, enyhén baritonban hajló hangja felvette a kesztyűt az egyre ingerültebb légáramlattal, és mikor – a kicsinykét késő szervezőktől – mikrofont kapott, s abba búgatott rímesen, már egyértelműen fölénybe került. Varró Dániel már az első verseskötetével, a Bögre Azúr cíművel sok női szívbe belopta magát, baba- és gyerekversei, mint például az Akinek a lába hatos, pedig az újdonsült családok nagy kedvencévé váltak.
A mesedélelőttre két óvodás korú kislány érkezett meg pontosan a tízórási kezdésre, bátran a mesélő mellé csüccsentek. A meseköltő azonnal Maszathegy (ahol nem kell mosakodni és takarítani sem) legtetejére repítette őket. (Rímbe szedve, naná!).
Ott rögtön össze is futottak Szösz nénével, aki köszönte, de nem kért a szösztelenítésből, és a hamburgerben lakó Lecsöppenő Kecsöp Benő is épp szembe jött. Kis dumcsi mentén a számok mezején teremtek: „Puncsfagyi, rizsfagyi, mákfagyi meggy, van nekem életem összesen: 1.”
Közben lassan gyűlt a gyereksereg, karonülők, ovisok, sulisok, fiúk, lányok vegyesen. A szél konokul fújta magát, de a figyelem töretlen maradt, látszott, Varró Daninknak van gyakorlata az aprónéppel. Jöttek is már a rímes, vicces találós kérdések: „Mit kell a virággal tenni, ha kókad? Vinni neki finom ennivalókat?” Aztán a hidegre való tekintettel melegedésre fordítva a szót, gyerekjóga következett: „Két kezed a földre tedd le, olyan leszel, mint a medve. Szívd a láthatatlan mézet, elmúlik a rossz közérzet.”
A rosszkedv máskülönben addig sem volt jellemző. A fázás kezdett elhatalmasodni, reszketeggé tette a gyerkőckéket mire Badarországba ért a történet, ám a hangulat korántsem fagyott meg, inkább a tetőfokára hágott: „Volt egy úr, lakhelye Mozambik, fenéken harapták a zombik. Faggatták: nagyon fájt? Azt mondta ugyan már! Eleve is volt már azon lik.” S mint minden jó dolog, ezzel a mesedélelőtt is a csúcson ért véget.
Hideg ide vagy oda, bírtuk volna még szusszal. Varró Dani gyerekversei és verses történetei éppen ezért is nagyszerűek és szerethetők, mert átlendítenek a slamasztikán. Valószínűleg nem véletlen, hogy nálunk otthon A szomjas troll és A kíváncsi óratörpe a listavezetők. Egy hosszú nap után, elcsigázottan, mikor a francnak sincs már kedve olvasni este a gyerekeknek, de persze kell, akkor csakis ez a kettő jöhet szóba. A sztori, a ritmus és a humor olyan lendületbe hozzák az olvasót, aminek hallatán – hála az égnek – kifárad és elalszik a hallgatóság.
„Ahogy a gyerekek egyre nagyobbak lettek, úgy íródtak az egyre hosszabb versikék, mint A szomjas troll. Az volt az első a mesék között. Azok egyébként mind valamelyik gyerekemről és nekik szólnak” – mesélte Varró, miközben táskájába tuszkolta a köteteit, amikből korábban a gyerekeknek olvasott fel. Alapvetően gyerekes műveit a gyerekes tapasztalatok ihlették – derült ki. Persze ez inkább kézenfekvő, mint meglepő.
Varró Dani ugyanis nemcsak költő, hanem három fiúgyermek édesapja is, ezért azt gondolná az ember, nem is úszhatta meg a kötelező vagy inkább elvárt gyerekvers-termelést. Ám ő ezt cáfolta, azt mondta, belső késztetés szülte azokat mind, aztán végül összepárosodtak a praktikával:
„Amikor megszületett az első kisfiam, rögtön a kezembe nyomták. Ő sírdogált, én pedig teljesen tapasztalatlanul próbáltam tenni valamit. Énekelni nem akartam, gondoltam inkább elmondok egy verset, elsőként Adytól a Párisban járt az Ősz ugrott be. A gyerek rögtön abbahagyta a sírást, nézett rám nagy kerek szemekkel. Költőként ez csodálatos érzés volt, hogy a költészetnek van egy olyan gyakorlati haszna, hogy egy síró kisbabát meg lehet vele nyugtatni. Úgy véltem, mégsem Ady Endrével kellene kezdeni. Úgy voltam vele, biztos írtak a költők csecsemőknek szóló verseket, de nemigen találtam babáknak szóló műköltészetet, csak ezek a népi mondókák, »zsákomban a mákom«-fajták jöttek elő. Mivel budapesti gyerekként nekem sosem volt egy zsák mák a hátamon, és nálunk a komámasszony sem szokta kéretni a szekerét, nekem ezek idegenek voltak, úgy éreztem, nem tudom hitelesen mondogatni a saját újszülött kisfiamnak ezeket. Ezért hát ritmikus altató verseket kezdtem el írni, amik mind a három gyerekemnél működtek.”
Varró szerint nem kell attól tartani, hogy a képernyő ringbe száll és kiütéssel nyer az esti mesével szemben. A tapasztalata azt mutatja, amikor leül egy könyvvel a kezében, összes utódja hátrahagy mindent és köré gyűlik. Mesélés közben, a történet kapcsán gyakorta eszükbe jut valami az elmúlt napról, azt meg is osztják, jó kis beszélgetések kerekednek – tette hozzá. Hagy rájuk időt, nagyon szereti ezeket a leágazásokat.
És ezt alá is írhatjuk, mert a mesedélelőttön sem volt ez másképp. Mikor a számolós versikében a négyhez értünk, az egyik kislány felrikkantott, ő már négyéves, az apró ujjacskáival mutatta is. Majd elmesélte, van egy tesója, aki kisebb, erre becsatlakozott egy másik és egy harmadik gyerek is a beszélgetésbe. És ez így zajlott végig. Varró meghallgatta a gyerekeket, egyet-kettőt kérdezett, aztán folytatta a felolvasást.
A költő szerint már csak a beszélgetés miatt is fontos, hogy olvassunk a gyerekeknek. Végső soron bármit, de inkább hagyjuk a gagyi, bugyuta meséket. Szerinte a gyerekek bármire nyitottak, befogadják a nehezebb szókincsű történeteket is. Nem zavarja őket, ha nem értenek valamit, „talán azt gondolják, varázsszöveg vagy halandzsa”. Ha pedig mégis zavarja őket, úgyis rákérdeznek az ismeretlen kifejezések jelentésére.
A legfontosabb, hogy olvassunk nekik, velük.
