Dobi Károly kőműves tanuló (1931–1959) – Október 23-án éjjel a Bródy Sándor utcában tartózkodott, lehetséges, hogy részt vett a Rádió épületének ostromában. 25-én 20 főnyi rendőri egységet fegyverzett le egy csoporttal. Ezt követően a Práter utcai felkelők raktárkezelője lett. Október 29-én társával két államvédelmistát leleplezett a Jászai Mari térnél, akiket ezután a tömeg csaknem meglincselt. Másnap részt vett Köztársaság téri pártház ostromában, majd az elfogott védők bántalmazásában, és november 5-én a Divatcsarnok kifosztásában is. Arról nincs forrásunk, hogy harcolt volna a szovjet erők ellen.
1959. december 22-én kivégezték.
Dudás József technikus (1912–1957) – Miután szónoklataival osztatlan sikert aratott a Széna téren, október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek elnöke lett. 25 pontos programjában szerepelt a többpártrendszer, az ideiglenes (koalíciós) kormány felállítása és a semlegesség. A Szabad Nép székházát fegyvereseivel elfoglalta, hogy kinyomtassa programját. Beindította a Magyar Függetlenséget, és csak ez az orgánum bírálta a kormányt összetételéért, határozatlanságáért. Október 30-án Nagy Imre fogadta a Parlamentben, de az álláspontjuk nem közeledett egymáshoz. Elbizakodottsága következtében mindinkább elszigetelődött, a Nemzeti Bizottmányt sem tudta jelentős szervvé alakítani. November 4-én a saját csoportjával is élesen szembekerült, mert le akarta rakatni a fegyvereket. Másnap megsebesült, kórházban kezelték. Tárgyalni akart az új kormányfővel. November 21-én önként sétált be Kádár kelepcéjébe: elfogadta parlamenti meghívását, ám a bent tartózkodó szovjet elhárító tisztek azonnal letartóztatták.
1957. január 19-én kivégezték.
Fáncsik György anyagellenőr (1933–1960) – 1956. október 28-án, a tűzszünet kihirdetése után a Kisfaludy utca 28/B házban szervezett felkelőcsoportot talált bázishelyet. Fő feladatának a rend fenntartását tekintette. Mindvégig híres maradt szigorúságáról, ordítozásáról, emiatt nem volt népszerű a fiatalok körében, de betartották utasításait. November 4-én parancsot adott a fegyveres ellenállásra, de hamarosan csoportjával az áttört falú pincéken keresztül a VIII. kerületi rendőrkapitányság épületébe vonult vissza. Valószínűleg részt vett a Rákóczi téri harcokban is. 6-án, Pongrátz Gergely lemondásakor átvette a corvinista erők főparancsnokságát, és este mintegy 300 fegyveres élén elindult Ausztria felé. Rekvirált gépjárművekkel akart minél hamarabb eljutni nemzetőreivel a határhoz. De 9-én, Tarjánnál a lesben váró szovjet páncélosok szétszórták a csoportot. A maradék embereivel együtt 13-án, Környénél a szovjet–magyar erők bekerítették. Nem adta meg magát, a tűzharcban azonban comblövést kapott.
1960. január 3-án kivégezték.
Fejes József Tibor lakatos (1934–1959) – 1956. október 23-án részt vett a Sztálin-szobor ledöntésében. Pár nappal később csatlakozott a Corvin köziekhez, harcolt a megszálló erők ellen. Mint nemzetőr, a forgalom irányításában segédkezett, majd a Szentkirályi utcai vöröskeresztes raktár őrzését bízták rá. Társaival 30-án a Rákóczi téren agyonlőtte Balassa János ÁVH-s főhadnagyot 31-én. Abban megoszlanak a források, hogy 4-én részt vett-e a Corvin köz védelmében.
1959. április 9-én kivégezték.
Géczi József minőségellenőr (1930–1958) – a forradalom első napjaiban munkahelyén, a gyárőrségben látott el szolgálatot. 27-én csatlakozott a Corvin köziekhez. Először egészségügyi feladatokat látott el, megszervezte a környéken lévő halottak összeszedését, eltemetését is. Később részt vett a gyógyszerek beszerzésében, a külső őrség megszervezésében. Ezután Maléter Pál ezredes megbízásából felkereste a Kossuth Lajos tüzértiszti iskola laktanyáját, amikor egy teherautóról beszédet tartott több száz katonának, aminek hatására leváltották a tiszti iskola vezetőit, megválasztották a forradalmi tanácsot, majd fegyvereket küldtek a Corvin közbe. November 3–4-én éjjel ügyeletesi beosztásban jelentette a parancsnokságnak a szovjet erők benyomulását. Ezzel a hírrel elküldték a Parlamentbe Nagy Imréhez. A kibontakozó harcok miatt már nem juthatott vissza a Corvin közbe. A munkahelyén november 24-én titkos szavazással megválasztották a munkástanács tagjává.
1958. november 11-én kivégezték.
Havrilla Béláné Sticker Katalin gépmunkás (1932–1959) – Október 24-én a Vörös Csillag Nyomdánál csatlakozott egy tüntető csoporthoz, 25-én a Corvin közben a vöröskeresztes szolgálatot látott el. Másnap a Vajdahunyad utcaiakhoz csoporthoz csatlakozott, részt vett a szovjetek elleni harcokban. 31-én részt vett a Köztársaság téren gyanított földalatti kazamaták kutatásában. November 4-én csoportjával ismét harcba szállt az intervenciós csapatokkal. Hamarosan emigrált, ám 1957 januárjában hazajött Svájcból.
1959. február 26-én kivégezték.
Iván Kovács László raktáros (1930–1957) – 1956. október 23-án részt vett a tüntetésen, majd részt vett a Rádió épületének ostromban. 24-én este csatlakozott a Corvin köziekhez. A harcok alatt nemcsak bátornak, de megfontoltnak is bizonyult. 25–26-án gyakorlatilag már parancsnoknak tekintették. 28-ától szinte folyamatosan képviselte egységét a különböző fegyverszüneti tárgyalásokon (többek között Nagy Imrével), később a nemzetőrségi üléseken, eközben a rend fenntartásán, az önbíráskodás megakadályozásán fáradozott. Pongrátz Gergely és köre azonban szüntelenül intrikált ellene, majd november 1-jén puccsszerűen leváltották és Pongrátzot nevezték ki főparancsnoknak. Népszerűsége folytán azonban továbbra sem vesztette el teljesen a befolyását. November 4-én, amikor a szovjet támadások közepette is fellépett az önkényeskedés ellen, ellenfelei – minden alap nélkül – árulással vádolták. Az életét mentve kellett elmenekülnie. Gödi otthonában egyre radikálisabb antikádárista röpcédulákat állított elő, és terjesztett. 1957. február 23-án illegális párt szervezésébe fogott.
1957 december 30-án kivégezték.
Ivicz György villanyszerelő segéd (1936–1959) – 1956. október 23-án szabadult a miskolci rabmunkahelyéről, 26-án csatlakozott a Rákóczi téri felkelőkhöz, és részt vett a harcokban. 30-án a Corvin köziekhez került, a foglyok őrzését bízták rá, valamint azt, hogy információkat szerezzen a gyanított Köztársaság téri kazamatákról. November 4-én visszatért a Rákóczi tériekhez, és valószínűleg 6-ig harcolt a szovjetek ellen. November 10-e körül a Honvéd Kórház konspirációs csoportjához („Bástya”) csatlakozott, amely szervezkedést indított a forradalom vívmányainak megőrzésére. Ő Maléter Pál titkos összekötőjeként adta ki magát és ezzel mindenkit becsapott. Elérte, hogy december közepéig őt tartották a csoport kulcsfigurájának, miközben Miskolcon rejtőzködött.
1959. február 18-án kivégezték.
Klenovszky István segédmunkás (1936–1958) – 1956. október 29-én csatlakozott a Kasza János vezette Kisfaludy utcai csoporthoz. Társaival gépkocsit szerzett, lőszert, fegyvert, élelmiszert szállított. Feladatához tartozott az őrszolgálat ellátása, az ÁVH-sok begyűjtése. Részt vett a Köztársaság téri ostromban. Felvette a harcot a visszatérő szovjet erők ellen, és 8-ig kitartott csoportjával. Eközben, részt vett az árulónak tartott társuk, a 17 éves Farkas Árpád megölésében.
1958. október 4-én kivégezték.
Kósa Ferenc kocsikísérő (1938–1958) – Október 23-án részt vett a Kilián laktanya elleni fegyverszerző akcióban, majd a Rádió épületének ostromában. Néhány nappal később csatlakozott a VIII. kerületi rendőrkapitányság civil fegyvereseihez. Csoportjával részt vett a Köztársaság téri pártközpont ostromában, majd behatolt az épületbe, és géppisztolyával négy ÁVH-st megsebesített, és lehetséges, hogy kettőt megölt. Ezután többedmagával elfogott ÁVH-sokat „további intézkedésre” átadta valamelyik felkelőparancsnoknak.
1958. június 25-én kivégezték.
Kóté Sörös József vándoriparos (1927–1959) – A forradalom kirobbanása után két-három nappal segített a Budapestre irányuló élelmiszer-szállításokban, barátjával Tóth Józseffel, akivel mindvégig együtt tevékenykedett. Október 30-án a Vajdahunyad utcai felkelők igazoltatták, majd marasztalták őket. A fegyverszünet további napjaiban a Vajdahunyad utcában nemzetőrségi feladatot látott el. November 4–5-én csoportjával ő is fegyvert fogott a szovjet csapatokkal szemben. 5-én este könnyebb sérülést szenvedett. Decemberben monori barátaival Ausztriába emigrált, de 1957 márciusában a kormány amnesztiarendeletére hazajött.
1959. február 26-án kivégezték.
Nagy József hentessegéd (1936–1959) – 1956. október 24-én csatlakozott Corvin köziekhez. A harcok közben könnyebben megsérült. November 4-én is fegyvert fogott az intervenciós csapatok ellen. November 10-e táján Corvin közi barátja, Szabó Lajos hívására a Honvéd Kórházban működő, röpcédulázó csoporthoz csatlakozott. Amikor meggyökerezett az a tévhit, hogy Maléter csapatai a Bakonyban folytatják a harcot, megkezdték a fegyveres szervezkedést („Bástya”) a forradalom vívmányainak megvédéséért. Miután Nagy végezte a legelszántabb szervezőmunkát, a csoport őt választotta meg vezetőnek. 1957 januárjában azonban már le kellett számolnia minden illúzióval, és miután a fegyvereket eltüntette, az iratokat megsemmisítette, emigrálásra készült, ez azonban még a második kísérletre sem sikerült.
1959. február 18-án kivégezték.
Pálházi Ferenc szobafestő (1903–1957) – 1956. október 31-én korábbi ismerőse, Kovács András parancsnok hívására a Szabad Nép székházában lévő felkelőcsoporthoz csatlakozott. Az ÁVH-sokat felkutató, a félelmes hírű „Fejvadász” osztag élére került, ily módon a „szabadnépesek” egyik parancsnokhelyettesévé avanzsált. November 4-étől a csoport szétszóródásáig, 7-éig harcolt a szovjetek ellen. 4–5-e éjszakáján részt vett foglyaik, Sarkadi István ügyész és Fodor Pál ÁVH-s főhadnagy kivégzésében. A Corvin Áruházat belövése után mentette a tűztől és a fosztogatástól. 1957. május 10-én kivégezték.
Preisz Zoltán szerszámlakatos (1925–1957) – A tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén szabadult. Másnap egy elítélt társával a „szabadnépesekhez” csatlakozott, ahol Kovács András főparancsnok közvetlen beosztottjaként futárszolgálatot látott el. ÁVH-sokat, bv-tiszteket vetetett fel az előállítandók listájára, és ő ismerte fel november 4-én Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőttek. November 28–29-én Ausztriába szökött, majd december 30-án ugyancsak illegálisan visszajött. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kijuttatni.
1957. május 10-én kivégezték.
Preszmájer Ágoston vontatóvezető (1934–1957) – 1956. október 24-én a Práter utcai felkelőkhöz csatlakozott. A környéken részt vett a szovjet csapatok elleni harcokban. Később. Felvette a kapcsolatot a Kilián laktanyában Maléter ezredessel is, majd összekötő lett a Kilián laktanya és a Corvin köz között. November 4–5-én a Rákóczi téren harcolt, majd a Royal szálló védőihez csatlakozott, az épület hátsó részét biztosította, mindkét lábán megsérült. Munkahelyén, a csepeli gyárban január 11-én két antikádárista szónoklatot intézett a dolgozókhoz, amelyekkel általános sikert aratott. A karhatalmisták brutális fellépése láttán elhatározta, hogy elhagyja az országot, de a határőrség elfogta.
1957. november 7-én kivégezték.
Renner Péter térképész (1933–1958) – 1956. október 23-án a Szabad Nép székházánál csatlakozott a tüntetőkhöz, ott volt a Sztálin-szobor ledöntésénél is. 24-én a Margit híd pesti hídfőjénél a karhatalmisták őrizetbe vették, és csak 29-én délelőtt engedték szabadon. 30-án rádiófelhívásra kereste fel a Kilián laktanyát. A Corvin köziekhez kerülve, térképészeti feladatokkal bízták meg, Pongrátz Gergely rajparancsnoknak, később felderítő tisztnek nevezte ki. Hajnalban a corvinisták többségével Víg utcai rendőrkapitányságra vonult, hogy ott folytassa az ellenállást. November 26-án Ausztriába menekült, és a Kádár-rendszer ellen szerveződő bécsi Magyar Forradalmi Tanács tagja lett. 1957. február 9-én konspirációs feladatokkal átlépte a határt. A hatóságok azonban szemmel tartották és elfogták.
1958. február 5-én kivégezték.
Somlai István lakatos (1936–1957) – 1956. október 23–24-én részt vett a Rádió ostromában és elfoglalásában. Két-három nap múlva állandó fegyveres szolgálatot vállalt a VIII. kerületi rendőrkapitányságon a forradalom bukásáig. Elsősorban az üzletek körüli rendfenntartás volt a feladata. Október 30-án a Köztársaság téri ostrom szemtanúja volt, és az elsők között hatolt be az épületbe. Arra azonban semmilyen bizonyíték nincs, hogy az önbíráskodásnak részese lett volna. November 7-ig részt vett a fegyveres ellenállásban. Társaival barikádot emelt a Víg utcában, és kézigránátokkal kísérelte meg felrobbantani a szovjet harckocsikat. A forradalom leverése után sikertelen kísérletet tett a határ átlépésére.
1957. április 27-én kivégezték.
Szabó Lajos gépmunkás (1930. 02. 09. – 1959. 02. 18.) – 1956. október 28-án, csatlakozott a Corvin köziekhez. 30-án Részt vett a Bajcsy Zsilinszky és a Fogarasi úti laktanyából szerzett fegyverek szállításában. November 4-én hajnalban több budapesti egységet riasztott, a Corvin köznél egy napig részt vett a harcokban, majd elrejtette a fegyverét. A munkahelyén a munkástanács tagja lett. 7–8-án csatlakozott a Honvéd kórházban működő röpcédulázó csoporthoz, amely nemsokára fegyveres szervezkedéssé szélesedett ki („Bástya-csoport”). Ennek kezdetben a vezetője volt, de később is megőrizte irányító szerepét. Január folyamán már belátta, hogy teljesen kilátástalan volt az erőfeszítés a forradalom újjáélesztésére.
1959. február 18-án kivégezték.
Tóth József kocsikísérő (1927–1959) – 1956. október 30-án élelmiszer-rakománnyal érkezett Budapestre, és Kóté Sörös József barátjával a Vajdahunyad utcai felkelőkhöz csatlakozott. A november 4-i szovjet bevonulást követően részt vett a fegyveres ellenállásban, ő lett a csoport golyószórósa, egyszer a légnyomástól összeesett. A harccal 5-én este hagyott fel. Később a felkelők társaságában a fegyvere elsült, de csak enyhe sérülést okozott.
1959. február 26-án kivégezték.
Tóth Tibor segédmunkás (1937–1959) – 1956. október 28-án a Markó utcából szabadították ki a forradalmárok, és ekkor csatlakozott a Kisfaludy utcai Kasza-csoporthoz. Elsősorban őrszolgálati beosztást látott el. A 30-i Köztársaság téri ostrom idején az Erkel színház mögül lőtte a pártházat, majd a bántalmazta a legyőzött, lefegyverzett védőket. November 7-éig szállt szembe a szovjet erőkkel, ám a Rákóczi téren egy ágyúlövedék súlyosan megsebesítette; az egyik lábát kórházban amputálták.
1959. december 22-én végezték ki.
Tumbász Ákos tisztviselő (1935–1959) – 1956. október 28–29-én szabadult a Váci Országos Börtönből, ahol politikai fogolyként raboskodott. November 1-jén belépett a józsefvárosi tanács épületében lévő nemzetőrségbe. Novemberben két-három napig a környéken harcolt, majd a Jázmin utcai csoporthoz csatlakozott. Itt is főleg őrszolgálatot látott el, de részt vett a röpcédulák terjesztésében is. November 9-én azonban szabad elvonulás fejében lefegyverezték az egész csoportot. 1957. március 1-jén illegalitásba vonult, miután a rendőrség kereste, hogy letöltesse a hátralévő büntetését. 1957 októberében a müncheni Nemzetőrhöz akarta eljuttatni „Tinódy” névvel jegyzett írásait. Mivel egyre veszélyesebbé vált a helyzete, hosszas tépelődés után, 1958 januárjában feleségével átlépte a jugoszláv határt. Az ottani határőrség azonban átadta őket a magyar szerveknek.
1959. március 28-án végezték ki.
Ujvári József segédmunkás (1927–1958) – 1956. október 24-én hajnalban csatlakozott a Rádió épületét ostromlókhoz, majd pár nap múlva a VIII. kerületi rendőrkapitányság civil fegyvereseihez, amelynek irányítását 31-én átvette. Ekkoriban őrnagyként mutatta be magát. Cikket írt a Magyar Függetlenségbe és a Forradalmi Ifjúmunkásba. November 4-étől néhány napig vezette a csoportja fegyveres ellenállását. December 1-jén Ausztriába menekült. Felkérésre cikket írt a forradalmi részvételéről, amelyben a saját szerepét eltúlozta. Bécs körzetében lágercsendőrként szolgált. 1957. január végén illegálisan hazatért, de látva, hogy az ígéret ellenére folynak a letartóztatások, másodszor is Ausztria felé indult, ezúttal azonban elfogták a határon.
1958. június 25-én kivégezték.
1956 áldozatairól még részletesebben Eörsi László idevonatkozó könyvében, az Irgalomnak helye nincs-ben olvashatnak bővebben.
Címlapi kép: 1956-os pesti srác, Corvin köz – Fotók: Mile Máté
