Egy csodálatos augusztusi napon hangos csipogás hallatszott a fészekből, aztán szép lassan pár kopasz fejecske emelkedett a magasba. A fiókák csipogására azonnal felfigyelt a közelben szárnyát tisztogató rigóanya. két szárnycsapással ott is termett kicsinyei mellett, hogy megnézze a kis kopasz csemetéit. A hím is felfigyelt a heves csivitelésre, és szemét a földre szegezve elkezdett kutakodni az avarban szaftos lárvák és kukacok után. A fiókák türelmetlenül várták anyjuk és apjuk visszatértét. Amint a szülők megérkeztek a szájukban egy rakás kukaccal, igyekeztek minél jobban kitárni a csőrüket, hogy övék legyen a legszaftosabb lárva vagy a legnagyobb kukac.

A rigócsalád teljes nyugalomban élt egy magyalbokor ágai között az erdőben. Egyik reggel viszont, mikor a szülők kukacokat gyűjtöttek kicsinyeiknek, furcsa zaj ütötte meg a fülüket.

Halk nyávogás jött egy tölgyfa ágáról. A szülők azonnal a fészekhez szálltak, hogy elhallgattassák a fiókáikat, viszont a macska egyre közelebb lopódzott a bokorhoz. A szülők kétségbeesetten röppentek fel a fészekből. A macska megtántorodott, és hatalmas testével a magyalbokorra zuhant. Heves nyávogás közepette próbált szabadulni a bokor szúrós levelitől, észre sem véve, hogy a fészekből kiesett egy fióka. Végül keserves nyávogással elszaladt, viszont a fióka továbbra is lent maradt a földön. Szemei már kinyíltak, de tollai még nem fejlődtek ki teljesen. Sokáig csak csipogott, hogy az anyja jöjjön és adjon neki finom lárvákat, de hiába, az anya csak a fészek maradék három lakóját látta el élelemmel.

A kicsi fióka magára maradt. Közeledett az este, ami a védtelen, repülni még nem képes kismadarak számára nagyon veszélyes, ugyanis ilyenkor jönnek a ragadozók. A fióka eltotyogott egy kidőlt fához és ott hajtotta álomra a fejét, miközben a testvéreire gondolt és a jó meleg fészekre. Itt a nedves mohán kívül nem számíthatott semmire, ami megvédheti a hidegtől. Másnap elhatározta, hogy valahogy visszajut a fészekbe, ezért hangosan csipogni kezdett, de nem jött semmi válasz. A pici rigó elindult vissza a fatörzshöz, de hangos károgásra lett figyelmes. Ezt a hangot annak előtte még nem hallotta. Körülnézett és ekkor hatalmas szarkákat pillantott meg. Hangosan csivitelni kezdett, de a szarkák csak közelebb és közelebb mentek hozzá. Hangosan csörögtek, nyakukat nyújtogatták és elkezdték csipkedni a kisrigót, aki ijedt csipogással kezdett menekülni az egyre közeledő veszély elől.

Hirtelen léptek hallatszottak egy bokor mögül. A szarkák felkapták a fejüket, tollaikat felborzolták, és hangos csörgéssel felszálltak egy fára, onnan figyelve tovább a fiókát. A kicsi rigó is hallotta a lépteket, és elbújt egy fatörzs mélyedésébe, remélve, hogy senki nem veszi észre. Hirtelen két óriási zöld szemet pillantott meg, aki pont őt figyelte.

Egy kislány állt előtte. Barna bakancs volt rajta, zöld terepmintás pólót és nadrágot viselt, nyakában távcső lógott. Szőke haja két copfba fogva. Haját jázminvirág díszítette. A lány megnézte a kicsi rigót, aztán így szólt:

– Nem kéne itt lenned, apróság! Hol vannak a szüleid? Hol van a fészked? – Felpillantott, de pár tollon kívül nem látott semmit, ami a madárhoz tartozott volna.

A pici rigónak hevesen dobogott a szíve a félelemtől. A kislány újból megszólalt:

– Az apukám környezetismeret tanár. Ő talán tudja, hogy mit csináljak veled. Addig elviszlek, nehogy bajod essen –, azzal a még mindig hangosan csörgő szarkák felé pillantott. Kesztyűt húzott elő a zsebéből, felvette a kicsiny állatot, és megindult vele hazafelé.

A lány apukája az erdő melletti napfényes mezőn egy faházikóban lakott. Éppen az egyik találmányán dolgozott, mikor a lánya benyitott hozzá kezében a kis állattal. Egy pillanatig kérdőn nézett rá, míg a lánya bele nem kezdett a történetbe.

– Képzeld, apa, éppen az erdőben sétáltam erdei vargánya után kutatva, amikor hangos szarkakárogásra lettem figyelmes. Amikor a hang irányába siettem, öt szarka röppent a magasba. Először azt hittem, hogy valamin összevesztek, de aztán megpillantottam ezt a csöppséget. Megnéztem, hogy nincs-e valamelyik közelben lévő bokron a fészke, de úgy látszik, messzebb barangolt.

– Hát ez esetben segítsünk neki, hogy kapjon elég táplálékot. A kertben a tökön csak úgy hemzseg a kukac. Azzal talán etethetjük a rigót – felelt gondolkozva Albert, az apuka. – De addig is, mit szólnál, ha csinálnék neki egy kis házat? Abban elbújhat.

– Apa, ez remek ötlet! – kiáltotta boldogan Zita, a kislány. Azzal kiszaladt a kertbe, hogy leszedje a kukacokat a levelekről és megetesse a rigót.

A madárka háza két óra alatt készült el, ideje volt átadni az építményt jogos tulajdonosának. Albert megfogta a házikót, s felemelt az asztaláról pár szöget meg egy kalapácsot, a falhoz ment, lehajolt és egy kis elkerített rész fölé felszögelte. Zita a csodálkozástól azt sem tudta, mit szóljon. Az apja keze munkája mindig csodálattal töltötte el. Kivette a rigót a kartondobozból és elhelyezte a kis elkerített részen, ahol a madárkát pár puha fenyőillatú párna és menedék fogadta.

Viszont a fiókát, akárhogy etették, akárhogy is foglalkoztak vele, nem sikerült megszelídíteni. Rémülten csipogott az etetésnél, és amikor csak alkalma volt, kiugrott a kislány kezéből és szaladt az ablak felé. Egy esős napon Zita és Albert épp etetni próbálták, amikor hangos csipogásban tört ki, és már szökött is a kislány kezéből.

– Figyelj, kicsi őzikém! A madárka nem érzi jól magát nálunk. Ha akarod, kitehetnénk őt és kicsi kunyhóját a házunk tornácára, de nem látok rá sok esélyt, hogy holnap még ott lesz. Nem akarok neki szenvedést okozni – mondta Albert, miközben kislánya arcáról letörölt egy duci könnycseppet.

A kislány szomorúan hozta ki a pici házikót, amiben a madárka éppen az igazak álmát aludta. Odarakott a táljába pár kukacot, és elcsukló hangon így szólt:

– Pedig már nevet is adtam neked. Barka lettél volna, apróság.

– Ez tényleg csodálatos név – próbált kislánya kedvén javítani Albert.

Az eső még mindig esett, kopogott a ház vörös cserepein. A csatornából csak úgy ömlött a víz. A rigó lassan felébredt és meglepve tapasztalta, hogy a ceruza csikorgása helyett a cserepeken doboló eső hangját hallja. Gyorsan kiugrott a házikójából és szaladt is az erdő felé.

Egyszer csak óriási dörgés hallatszott. Gyorsan bebújt egy nagy lapulevél alá. A mennydörgés egyre hangosabb lett, az idő viharossá fordult. Barka fázni kezdett, és csak a meleg erdészházra tudott gondolni, ami rendíthetetlen erődként állt a mező szélén. Elhatározta, hogy visszajut oda, de nagyon félt a hangos villámlástól. Pár percbe telt, míg összeszedte a bátorságát, és megindult a mező felé. Az eső még jobban, még sűrűbben esett, amikor a fióka fél úton volt a házikó felé. Átázva próbált kievickélni egy hatalmas sáros tócsából, amikor meghallott egy nagyon ismerős csicsergést. Az egyik testvérkéje volt az, aki egy vargánya alatt üldögélt, és látszott rajta, hogy nagyon fél. Barka odaugrált hozzá és tolni kezdte a ház irányába. A másik feketerigó viszont félelmében újra visszaugrott a gomba alá. Barka odabújt hozzá bátorításképpen, és így már ő is megindult, habár nagyon megijesztették a villámok. Barka és testvére szépen lassan eljutott a házig. Amikor odaértek az ajtóhoz, Barka felborzolta a tollait, megrázta magát, és elkezdett hangosan csivitelni.

Zita éppen párnahuzatot kötött, mikor meghallotta a csipogást. Arca azonnal felderült és rögvest apjához futott.

– Apa, csipogást hallottam a tornácról! Még mindig itt van Barka! Megnézhetem, hogy van? – kérdezte csillogó szemmel.

– Persze, kicsim. De lehet, hogy csak a kakukkos óra reccsenését hallottad. Öreg már az a szerkezet –mondta Albert.

Zita felvette a papucsát és kinyitotta az ajtót. Meglepetésében majdnem felsikított, az ajtó előtt két madárka is állt. Bevitte őket a házikójukkal együtt, és odarohant apjához.

– Apa! Ezt látnod kell! Barka elhozta a testvérét is. Neki Vándor lesz a neve.

Albert csapot-papot otthagyva rohant ki a konyhából, hogy lássa a két ázott feketerigót. Nagy meglepetésére a madarak nem akartak menekülni senki elől. A kislány pár kukacot tartott a madárkák feje fölé és a kis apróságok tiltakozás nélkül elfogyasztották a szaftos eleséget. Pár óra múlva már a kislány mellkasán alukált a hangos népség. Albert lefotózta lányát, hogy ez az emlék későbbre is megmaradjon.

Pár nap múlva Zita apukája elkezdte tanítani a repülést a két kismadárnak. Óvatosan vitorláztatta őket a ventilátor előtt, hogy szárnyuk érezze a szelet. A fiókák nem szaladtak el, nem menekültek, amikor megfogta őket.

Egyik nap Zita éppen egy cikket olvasott az újságban, amikor a nyaka viszketni kezdett. Odanyúlt, hogy megvakarja, de ekkor Vándor és Barka új leszállóhelyet vettek észre, elrugaszkodtak az asztaltól és felrepültek az alkarjára. Később pedig már a fejére is rászálltak. Boldog lakói lettek a kis erdőszéli házikónak.

Nagy Jázmin meséje az I. Józsefvárosi Meseíró versenyen első díjat nyert a 10–13 éves korosztályban.

Fotók: Huszár Orsolya