Az ész megáll, bazmeg, mindjár’ azt hiszem, hogy ez már tényleg Kijev. Nem jöhetsz ide, hogy ne karattyoljon mindenki ukránul. Vagy oroszul. Hogy mi a különbség, nem tudom, honnan a retekből tudnám, ugyanolyan mind a kettő, de ez most csak ukrán lehet, az oroszok ott ragadtak mind, ahol laknak. Aszondta az Árpi is, ő meg mindent tud, ugye?
Még hogy szerencsétlenek lennének ezek, na, nekem mondhatják, kifizették a tizenötezret belépőnek, meg milyen autók állnak már a parkolóban. Megnéztem ám. SUV. Nem egy. Nem magyar rendszámmal, jelzem. Aztán itt meresztik a szemüket meg a többit. A saját hangomat nem hallom, úgy magyaráznak a gyereknek meg egymásnak, nehogy már megsajnáljam őket. Tele van velük a büfé, a medence meg a szauna is. Odahaza meg még áram sincs, biztos megfagynak a nagymamáék, hallottam is a rádióba’, hogy nincsen fűtés Kijevbe’, nem sül le a bőr a képükről, hogy itt virulnak a wellnesbe’? Én összehúznám magamat, ha menekülnék, az aztán biztos. Úgy megkukulnék, egy szót se szólnék, ne zavarjam meg az izé… tudod… na… a többségi társadalmat, aztat.
A nők is… tisztára… most érted, olyan a lába, mint a gazellának, a segge, az a magazinból van, de mondom, az összesnek! Ilyen alak nincsen is, de hogy most a medencébe is sminkbe’ jöjjön! Annak mi lehet a foglalkozása, aki a medencébe is sminkbe jön? Nem mondom, de érted! És így kinézni, csak úgy magától… ne haragudjál már, de én nem hiszem el, hogy ez természetes. Csak a szép lányok jöttek el Ukrajnából vagy most kiderült, hogy mi vagyunk ennyire rondák? És a Robi is megmondta, tele van a tinder ukrán csajokkal, kiszórják a magyarokat a férfiak, nem veszik észre, hogy mű mindegyik. Ne mondjad már, hogy az én szájam is az, meg a cicim is, az más. Az természetes. Megcsinálja az ember, hogy rendesen nézzen ki, a körmöshöz is elmegy, hogy ne rohadjon le róla a csillám, de ilyen mégse lesz, mint annak ott a hullámmedencében, most nézett ide éppen, stíröli a pasidat, az Árpit, az meg rákacsintott, csak szólok.
Múltkor is mondom, na, iszok egy cappuccinót edzés után, le is ülök a Kompléba’, tudod, ott a sarkon, vagy tíz férfi beszél mögöttem a hosszú asztalnál, megesküszöm, hogy ukránok mind. Mondjuk, nem suttognak vagy valami. Inkább üvöltenek! A barna cukrot nem találtam abban a hangzavarban. Nem bírtam megírni neked egy üzit se, annyira idegesítettek. Jól megnéztem őket, lehettek vagy harmincnyolc évesek, esküszöm, azon voltam, hogy így, egyenesen megmondom nekik, hogy mi a faszt csináltok tik itten? Eljöttetek, a többiek meg odaát lőnek a fegyverrel meg harcolnak, ti meg itt isszátok az ipát? Befoghatnátok legalább, ha annyi nem költözött a tökötökbe, hogy menjetek megvédeni a saját országotokat! Az én párom aztán el nem mozdulna innen, ha Budapestet ágyúznák! Ami nem igaz, mert a Robi egyébként is el akar innen menni, aszondja, hogy ez itten egy koszfészek, és takarodjunk már, több pénzt keres ő máshol, főleg hogy euróba, hadoválja, hogy infláció meg érted, embargó vagy mi a fasz, na, és ha meghal végre az anyja, aki már mióta beteg, akkor indulunk is. De egy hős lenne a háborúban, az már biztos. Vagy elfutna, de csak ha könyörögnék neki, hogy ne áldozza már föl magát, az istenér, akkor megmentene, és elmenekülnénk. Fognánk a gyereket, és kurvára csöndbe’ maradnánk. Franciába mondjuk azt mondanánk, hogy bonjour meg croissant, de nem karattyolnánk jobbra-balra.
Jó, persze, ki tudja, mi történhetett velük. De nézz rájuk! Mi történhetett? Ezekkel semmi. Látszana rajtuk, ha megerőszakolják őket, nem? Nem itt töltenék a szombatot. Azután az ember nem megy el az aroma szaunába, hanem sír. Nem azér’ mondom, de a háború nem a legjobb ürügy, hogy ne hagyjanak minket békén a tepidáriumba’, a kocsmában meg a tinderen. Kurvára nem az.
Bíró Vilma