Géllakk vagy épített műköröm? Melyik megoldást érdemes választanod? Néztél már meg kinagyítva, igazán közelről profin felépített körmöket? Kis ráncok a körömágy alatti ujjrészen, sokszor fényesre olajozva. A körömfelület a fotón elképzelhetetlenül nagy és sima, a belenagyítás pedig zavarba ejtő közelségbe hozza a test egészét alapul véve elenyészően apró részleteket. Van, hogy minden körömre más és más minta van festve, karácsonyfa, szánkó, boldog síelő család, de a gyűrűsujj általában egyszínű. Szerencsés, ha van egy mintázatlan köröm, jobban kiemeli a többi köröm plasztikusságát. Nem én tartom szerencsésnek, hanem – elképzeléseim szerint – ők. Talán tényleg van az aranymetszés szabályának jelentősége ezen a területen is. Bevallom, nem kevésszer ötlik fel bennem, hogy na, na, most valahogyan megjelenítem majd a fecsegő felszín alatt kanyargó búvópatakként a magyar adórendszer anomáliáit, a családtámogatási rendszer lehetetlenségét, azt, hogy mennyire forintosíthatatlan a közös költségünk egy lakóra jutó szolgáltatási csomagja, de aztán valahogyan mindig eltérít valami teljesen más. Egy mosoly, egy családtagok vagy barátok közötti pártpolitika-független füllentés, esetleg egy édes kiskutya a Ligetben. Így lehetetlen a lektűr gyanújának árnyéka nélkül fejlődésregényt vagy akárcsak egy fejlődésnovellát írnom. A testem egy templom, én vagyok önmagam legjobb barátja, mantrázom magamban, miközben a plexiablak alatti résen áttolom a regisztrációs űrlapot a következő ügyfélnek. Sokszor kapom magam azon, hogy undorodom. Kézfejtől, összetett mondattól, életfilozófiától. Most meg akarsz érinteni, vagy épp ellenkezőleg: távol tartani magadtól, kérdezem – kettőspont nélkül – a hanyatt fekvő kutyától, amikor azt a jellegzetes toló mozdulatát csinálja a mancsával, amiben semmi egyedi nincs, és ami automatikusan következik abból, hogy a hasát megvakarom. Az interneten erre még nem találtam kielégítő választ. Életem ötvenegy éve alatt túl hosszú hónapokat, esetenként éveket töltöttem egyedül a szintén hosszú évekig tartó, ám rendre kudarcba fulladt párkapcsolataim után. Így a hosszan egyedül és hosszan párkapcsolatban töltött idők váltakozásai súlyos évtizedekké adódtak össze, amelyek réseiben sokat olvastam, sokat láttam, sokat hallgattam másokat beszélni magukról, és amelynek mostanra az lett az eredménye, hogy sokkal több elméleti tudást halmoztam fel, mint ami kamatoztatható lenne csupán egyetlen működő párkapcsolatomban. Nem választottam én sem, és engem sem választottak. Az interneten fellelhető, laikusok számára is közérthető, szakértők által hitelesített írások és videók egy része szerint ez helyénvaló és hasznos önvizsgálat, egy részük szerint pedig nem. Egyes lélekgyógyászok szerint egyenesen önáltatás. Kutyáim viselkedését kutatom és figyelem még ugyanilyen életre szóló laikus állhatatossággal. Mindig gyanús, ha egy kedves ismerősöm Instagram- vagy Facebook-oldalán a fotóin egy ideje vagy csak ő, vagy csak a gyerekei kezdenek el szerepelni. Az őt magát ábrázoló fotóhoz rendszerint oda is van írva, hogy melyik gyereke csinálta. A gyerekes fotókon ő sosincs rajta, maximum ritkán, egy többé-kevésbé jól sikerült szelfin. A felesleges jelzőimet erőszakkal próbálom irtani. Itt a többé-kevésbé jól sikerültnek például semmi értelme. A legritkább esetben szándékoznak az emberek kevésbé sikerült képet kirakni magukról. Sok mindenről csak elképzeléseim vannak, azokhoz viszont ragaszkodom. A válásaikra általában már csak a magánbeszélgetéseinkben derül fény. Karácsony előtt, közben és után sokat sírtam. Hatvannégy vagyok, az unokáim a keresztnevemet sem tudják. Szerintük én tehetek róla, szerintem meg az élet. Igyekszem felelősséggel és visszafogottan használni az életbölcsességeket. A sztorikban dőlt fontokat használok, a képalákban sokszor hanyagolom az ékezeteket. Képtelen vagyok online fotók alapján kiválasztani a megfelelő pizsamát. Nem lehet kitapogatni a vastagságukat, a szárhossz meg a legritkább esetben stimmel. Vannak ilyen fellángolásaim. A tökéletes hátizsák, a tökéletes kompressziós harisnya, a tökéletes, legalább 1200 wattos botmixer, lehetőleg üveg mérőedénnyel. A tökéletes szilveszteri szállásnak kutyabarátnak és nem túl drágának kellett lennie. Most a pizsama van soron. Túl gyakran váltakoznak a pénztárosok a sarki vegyesboltban, és ez szomorúsággal tölt el. Tudom látni az ő szemükkel az árukészletet, a helyi arcokat, a pult mögött elvégzett munka abszurditását, az összefogdosott pénzt, amiből egyre kevesebb van, és a bankkártyákat, amikből egyre több. Hirtelen eltűnésükkel elvész belőlem is ez a tekintet. Néha arról álmodom, hogy a feleségemmel és a nagykorú gyerekemmel meg tudjuk beszélni a konyhaasztalnál, mi lesz akkor, ha én halok meg előbb, és mi akkor, ha közülük valaki. Lelkiismeret-furdalással vegyes levakarhatatlan kényszer ennyiszer gondolni a saját gyerekem halálára. Arra a sok tárgyra, bútorra és könyvre is gondolok ilyenkor, amik felhalmozódtak az évek alatt a házban, és aminek majd mind helyet kell találni, ha valamelyikünk meghal. Két konkrét félelmem van – nem számolva ilyenkor a többi megszámlálhatatlannal: lesznek tárgyak, amelyeket tévedés lesz kidobni, és lesznek olyanok, amelyeket tévedés lesz megtartani. Mégiscsak törlöm a botmixert a kosaramból. A kutyákat anyáméknál szeretném majd elhelyezni. Remélem, nem ők fognak előbb meghalni.
Szaniszló Judit
Címlapi fotó: Pixabay