A hétvégi hidegben a temetőben sétálva kicsit szkeptikus voltam, vajon fél 10-kor lesz-e még ott valaki, vagy érdektelenség miatt elmarad a találkozó. Ehhez képest kisebb tömeget láttam egy asztal körül mindenféle korosztályból, akik lelkesen hallgatták az MME munkatársainak szavait. Közelebb érve pedig számomra is kiderült, miért tartanak ki a cudar időben: egyszerűen berántott engem is az, hogy kis énekesmadarakat látunk testközelből, akikről az ornitológusok mesélnek, meggyűrűzik őket és elengedés előtt egyik-másikat még meg is lehetett simogatni.

A 6-7 grammos kis madarak eléggé megszeppenten várták az elengedést, de előtte lelkesen pózoltak és többnyire jól tűrték a simogatást is. A gyűrűzés előtt persze be kellett őket fogni, amit a temető egy félreesőbb részén tettek meg az MME-s önkéntesek. Egy nagyobb etető mellett állították fel a rendkívül vékony hálót, amibe a kajálni vágyó kis énekesmadár beakad, majd egy kis zsebben landol. A madárbefogásnak ez a nemzetközileg is elterjedt módja, a legegyszerűbb és a madarak számára is legkíméletesebb megoldás. A hálószemek méretének változtatásával lehet nagyobb énekesmadarakat is befogni, mint például rigót.

És a kis cinkék – mert szombaton kék cinegék és széncinegék akadtak a hálóba – ott lógtak, amíg az önkéntesek meg nem jelentek minden félórában, hogy összegyűjtsék, majd kis zsákokba tegyék őket. Ezek a kis zsákocskák ott fityegtek a fán, ahol a madarakat meggyűrűzték; közelről látszott is, hogy nem üresek, mert mozognak benne a csöppnyi élőlények.

Kattintson – és látni fogja, hogyan mozognak a kicsiny, cinkével teli zsákok

Valószínűleg ilyenkor meg vannak rettenve, de ennél nagyobb kár nem éri őket. Az MME-sek rendkívül szakszerűen nyúlnak hozzájuk és a fogpiszkálónál is vékonyabb kis lábacskára rákerül az apró fémgyűrű az azonosítóval. A madár alapadatait (faj, nem) berögzítik egy füzetbe, ez kerül be az online adatbázisba is.

A mostani esemény célja inkább a népszerűsítés volt, de komoly tudományos kutatómunka is van ám a gyűrűzés mögött. A nagyobb madaraknál mérnek is: testsúlyt, szárnyméretet is rögzítenek, illetve más, a kutatók számára érdekes jellemzőket is, amikből különböző következtetéseket lehet levonni. Azok az egyedek, akiknek már volt gyűrű a lábukon, persze nem kapnak újat, csak berögzítik, hogy ismét itt jártak. Az egyik kis cinke például két hete is be lett fogva már egyszer, szóval neki ismerős lehetett a helyzet, hogy óriások markába kerül, meg egy kis időt zsákban kell tölteni, de aztán szerencsére mehet a dolgára – mondta el Sarlós Dávid madárgyűrűző.

Ahogy említettem, az esemény célja alapvetően szemléletformálás volt, a kisgyerekeknek adták oda a meggyűrűzött kis cinkéket, hogy engedjék őket elrepülni. Akik többnyire egy közeli fára szálltak, és rögtön meg is pihentek. Volt egy olyan kismadár is, akit valószínűleg kifárasztott a zsákban levés és az azt követő gyűrűzés, mert egyszerűen nem akart elszállni a jó meleg tenyérből. Nem volt semmi látható baja, egyszerűen csak fáradt és bágyadt volt, végül egy közeli bokorba tették le, de ott is inkább bealudt a csöppség.

A lelkes gyerekek mellett nem kevésbé voltak oda az egészért a felnőttek – bevallom, jómagam is. Sokan családi programra érkeztek, szülők gyerekkel vagy nagyszülők unokákkal, aztán a tudósítók mellett ott volt a madárfotós szubkultúra is, mert hát ritka alkalom az, amikor ennyire közeli cinkeportrék készíthetők. De az unoka nélkül megjelenő nyugdíjasok is viszonylag jelentős szegmenst képeztek, folyamatosan érkeztek újabb érdeklődők.

Ezúttal csak cinkéket sikerült befogni, abból viszont kétfélét, kék cinegét és széncinegét. Előbbinél viszonylag könnyen megállapítható a hasukon futó csík alapján, melyik a hím és a tojó, ez a széncinegéknél már nem ilyen egyszerű. (Frissítés: Az MME oldalán olvasható tudósítás szerint az utolsó pillanatokban, már távozásom után egy tojó és egy hím nagy fakopáncs is berepült a hálóba.)

Sajnos utólag szomorú apropót kapott az esemény, kedden hajnalban ugyanis 91 évesen elhunyt Schmidt Egon, a hazai ornitológia doyenje, akit nagyon sokan ismertek cikkei alapján, melyekből életében 3500-nál is több született, de száznál több könyvet is szerzett és a Magyar Rádió Oxigén című műsorában mutatott be madárdalokat 17 éven keresztül. Ha valaki, akkor ő rengeteget tett a szemléletformálásért, Herman Ottó örökségét vitte tovább.

Amíg Fekete István a könyveiben a természetet a vadászat szempontjából hozta közelebb a nagyközönségnek, Schmidt Egon írásaiban a madár- és természetvédelem volt a szempont, ráadásul egy olyan korszakban, amikor ez még messze nem volt annyira fókuszban, mint manapság. Egon bácsi, ahogy az ornitológusok emlegették nagy tisztelettel, az MME alapító tagja volt, 2012 óta tiszteletbeli elnöke, és a Madárgyűrűző és Vonuláskutató Szakosztályt is vezette egy ideig. A magát ornitológiából autodidakta módon kiképző Schmidtet könyveiért 2009-ben Kossuth-díjjal is jutalmazták, Ferencváros díjat is nevezett el róla, két éve pedig tanösvényt is a József Attila-lakótelepi mintakertben.

Nagyvárosi madarakról és madárvédelemtől szóló korábbi podcastunkban Orbán Zoltánnal, az MME szóvivőjével beszélgettünk, érdemes meghallgatni:

Fotók: Huszár Boglárka