Jelen filmünk nem egyszer nézős darab, mivel – ahogy mondani szokás – a fejünkben több kérdéssel állunk fel a megtekintése után, mint annak előtte. Mely kérdéseket már itt is kissé félve fogalmazzuk meg: a kisebbségi (itt és most: roma) lét kérdéseiről, a cigányságról alkotott/sugalmazni óhajtott kép milyenségéről ugyanis baromi nehéz úgy beszélni, hogy fejünkben megkövesedett konstrukcióink ne befolyásolnák súlyosan mondandónkat, kérdésfelvetéseinket. Objektivitás, ugye, ez volna tehát az elérni óhajtott állapot, tiszta körülmények és fogalmak, melyek kijelölik majd a kulturált és érzékeny diskurzus medrét, hát ez az, amit elérni esélyünk nem sok van jelen össztársadalmi tudatunkkal, de hát ez a legkevesebb, amit állít a film.

Milyen gyorsan szaladunk bele leegyszerűsítő magyarázatokba a cigányság szörnyű társadalmi hátrányainak okait keresvén? Kisebbség és többség szembenállása eleve elrendelt, vagy megváltoztatható valahogyan? Ha igen, hogyan? „Azért akartam cigánynak születni, hogy legyen mivel takarózni” – hangzik a prostitúcióra kényszerített lány szájából a nem csak elsőre abszurd mondat: nyilvánvalóan tudjuk, hogy nem lehet „születni akarni” valaminek, ez a közlés azonban jól mutatja az alkotás dupla, sőt tripla, vagy inkább sok-sok fenekű jellegét. Benne van a többség áldozathibáztató attitűdje, benne van a kisebbség részéről az önfelmentés, az áldozati szerepbe való hézagmentes illeszkedés felelősségelhárító aktusa, és persze a nyomorító nincstelenség és a kirekesztettség soha nem múló másságtudata is.

az elvarázsolt kastélyból azonban nem látszik kiút: még a legjobbnak tűnő szándékok sem nélkülözik a leereszkedés motívumát, a fehér, liberális értelmiségi együttérzése mögött is súlyos előítéletesség sejlik fel (ezek mind egyformák), de drogdílerünk sem az a bűnbánó típus, fennen hirdeti életvitelének könnyű és menő voltát, mi pedig közben már azt sem tudjuk, hogy a film minden percét átható súlyos társadalomkritika éppen most kinek is szól, cigánynak-e, avagy a magyarnak.

De ez nem baj. A film dühös, mégpedig a tehetetlenség miatt, és a szégyen miatt, hogy a rendszerváltás óta eltelt több mint 30 év alatt az istennek sem lehetett a cigányság (vagy beszéljünk inkább csak szegény emberekről? – még egy kérdés) helyzetét nemhogy egy picit rendezni, de magasabb szinteken (politika!) értelmesen még beszélni sem róla.

„sikeres roma paleontológus vagyok” – halljuk, és mi tudjuk, hogy ez azért hangzik el, mert statisztikailag ugyan valóban létezhet roma ember hasonló foglalkozással, de ebből itt egy szó sem lehet igaz. Annál inkább fricska ez, „mutassunk sikeres romákat a gyerekeknek jó példaként”, amivel sokan kísérletezgettek a kilencvenes, kétezres években e tájon, sejthető, mekkora sikerrel. Nna. Tehát roma fiatalokat látunk vásznon a nagyon hátrányos helyzetből a kriminalitás kényszerpályájára szorítva. Hőseink prostik, drogdílerek, piti tolvajok voltak, de a filmben múltjukon talán (?) már túllépve megtapasztalhatják egy polgáribb világ működését azáltal, hogy a kényes társadalmi kérdésekre reflektálni szerető színházi rendező életükből „érzékenyítő” előadást készít, az úri közönséget pedig a mű láttán a nyitott lelkűség, a „jóemberség” nemes érzeménye hatja át, empátia, elfogadás, liberális elvek minden mennyiségben. Azonban valami nem klappol.

– hangzik el a filmben az ilyen öntetszelgő, lelkiismeret-megnyugtató ál-együttérzéseket kifigurázandó mintegy. Filmbéli rendezőnk tehát sokat szenvedett cigányaink nyomorát inkább piacosítja a művészet szent nevében, és közben kiderül, hogy a művész-értelmiségi sem mentes a káros sztereotípiáktól, magyarán lenézi hőseit ő is ugyanúgy, mint az a rasszista közeg, aminek elvileg ő most nekimenne. A filmnyelv kísérletinek is mondható, a képalkotás flashbackekkel, időbeli ugrásokkal operál, látszólag össze nem illő elemeket szerepeltet egyidejűleg, mint pl. a putri beemelése a hipermodern színházba, a színi trupp életéről szóló sztori pedig egy kvázi „film a filmben” típusú mozit eredményez, mely radikális, provokatív, újszerű, kreatív, és mindvégig esztétikus (szép). Bizonyosan nem lineárisan folyó játékfilm, ezért széles közönségsikerre talán nem számíthat (kritikaira annál inkább) ez a

Ha már itt tartunk, azt a kérdést is fel lehetne tenni, miért nem készül egy hollywoodias blockbuster alkotás is, mondjuk egy roma fiatal felemelkedéséről, kitöréséről a mélyszegénységből szorgalom és szerencse által a cigány Denzel Washingtonnal a főszerepben. Az biztos, hogy több nézőhöz jutna el, de ez csak gondolatkísérlet, a 3000 számozott darabnak nem ez a küldetése, valami teljesen más, nem tudjuk pontosan, mi az, de érezzük, hogy igenis, AZT elérte ez a kiváló film.

Egyébként a főszereplők mind romák, önreprezentáció folyik tehát a javából, a romákról való beszédből ezúttal nem lettek kihagyva az érintettek, az alkotók pedig a roma/nem roma közélet olyan nagyszerű, fontos munkát végző alakjai (többek között), mint Horváth Kristóf „Színész Bob”, Farkas Franciska színésznő (ő sem szokott néma maradni társadalmi ügyekben, emlékezzünk csak a tavalyi „Ne add el a szavazatod” kampányra), vagy Oláh Edmond Máté (Mizó), aki a Tudás Hatalom csoport fontos embere.

Nos, ők mind-mind erős, súlyos és hiteles jelenlétet hoznak, csakúgy, mint Pászik Christopher és Varga Norbert, Pápai Rómeó szomorú kutyaszemét pedig sokáig nem tudjuk feledni. 10-ből 10, röviden. Az alkotás egyik legfelkavaróbb jelenetében ott van mindannyiunk elszalasztott lehetősége: „Amikor a rendőr bácsi kólát hozott nekünk, mindenki rendőr akart lenni. Aztán nem lettünk.”

• Háromezer számozott darab
• magyar filmdráma, 96 perc, 2022
• Rendező: Császi Ádám