Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával január 27-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Az emléknap alkalmából megemlékezések és idekapcsolódó programok zajlottak Józsefvárosban.

A Teleki térnél az önkormányzattól Pikó András polgármester, Szili-Darók Ildikó, Erőss Gábor és Rádai Dániel alpolgármesterek, Camara-Bereczki Ferenc Miklós és Hermann György képviselők is részt vettek az emlékműnél zajló koszorúzáson.

A holokauszt minden tizedik, Auschwitz minden harmadik áldozata magyar volt, közülük számosan Józsefvárosban éltek és itt vesztették életüket – kezdte meg Pikó András beszédét a holokauszt áldozataira emlékezve.

„Sokan csak a haláltáborokra, az áldozatok tömeges deportálására gondolnak ilyenkor, pedig honfitársaink legyilkolása itt is zajlott, ahol most állunk” – mondta Pikó a Koltói Anna téren tartott beszédében. „Az embertelenség, a gyűlölet és a háború által természetessé, szinte normává emelt erőszak eredményeképp rengeteg embert egyszerűen agyonlőttek vagy halálra vertek a kerület utcáin. Józsefváros egyszerű zsidó polgárait, munkaszolgálatosokat és katonaszökevényeket gyilkoltak meg, mindazokat, akik fegyvert fogtak a nyilasok és a német megszállók ellen, és akiknek a leverésére német tankokat kellett kivezényelni a Teleki térre.”

„A Népszínház utcai harcok fő erejét a munkaszolgálatosok képezték, akik megszöktek alakulataiktól. De nem csak ők fogtak fegyvert. Az 1944-es józsefvárosi fegyveres felkelésről nemrég megjelent cikksorozat szerint, akik a kerületben harcoltak, nagyrészt 18 évnél fiatalabb gyerekek és 56 év fölötti öregek, illetve nők voltak. Az ellenállókat kivégző egyik nyilas a vallomásában azt állította, hogy csak ő a 73 előállított zsidó ellenálló majdnem negyedét végezte ki: »17 vagy 18 zsidót lőttem agyon, kik közül 2 vagy 3 nő volt«” – idézett a polgármester a vallomásból.

Őrizzük meg ezért emlékezetünkben a józsefvárosi antifasiszta ellenállók történetét, és soha ne felejtsük el azokat, akik szembeszálltak a gonoszsággal. Mert a múlt bűneit meg nem történtté tenni nem tudjuk, de a közös emlékezettel tehetünk azért, hogy ezek a bűnök soha többé ne történhessenek meg!”– zárta beszédét.

Szombat délelőtt Tóth Eszter Zsófia történész, társadalomkutató tartotta meg a Kimondani a kimondhatatlant című előadását gyakorlattal egybekötve a Józsefvárosi Múzeum József körút 59–61. alatti kiállítóterében, ahol a családfakutatás rejtelmeibe is bevezette a résztvevőket.

Kutatási eredményei alapján beszélt arról, hogy miért volt tabutéma a holokauszt a szocialista időszakban, és hogyan beszéltek róla mégis a családokban és az önéletrajzokban. A második világháború rémtetteit a hivatalos beszédmódban el akarták felejteni, egyszerűen nem akartak arról beszélni, hogy ennyire sok ember meghalt ártatlanul. A tabusodás másik oka, hogy akik hazatértek, megpróbálták újrakezdeni az életüket, erre pedig az volt az egyik stratégia, hogy nem beszéltek a tragédiáról, a traumáról. A visszatértek próbáltak felvenni egy új identitást, ami akkor az a kommunista identitás volt. A megmenekültek szerettek volna mindent megtenni azért, hogy a gyerekeiknek ne lehessen baja abból, hogy zsidók, így ekkoriban legtöbben a zsidó szokásokat sem tartották meg.

A gyakorlati részben Tóth mondott családfakutatási tippeket (speciálisan a zsidó családfakutatásra fókuszálva), és beszélgettünk a visszaemlékezés-írás módszereiről. Kiderült, erre specializálódott oldalakon lehet nagyszülőket, rokonokat keresni, például van katonai tematikájú, hadisír témájú, vagy családfa témájú oldal is.

Szombat délután A botlatókövek története – a józsefvárosi zsidóság nyomában elnevezésű városi séta zajlott. A találkozó a Teleki téren, a Lámpagyújtogató szobránál volt, az útvonal pedig a Teleki tér–Lujza utca–Karácsony Sándor utca–Nagyfuvaros utca–Kenyérmező utca–Népszínház utca vonala, a botlatókövek nyomában. A kövek a holokauszt áldozatainak állítanak emléket, a kő az elhurcolás előtti utolsó lakhely elé állított szimbolikus emlékhely.

A séta során a vészkorszakhoz köthető kerületi emlékhelyeknél és csillagos házaknál is megálltak beszélgetni és mesélni a résztvevők, valamint szóba került a kis Varsó (történészek által rendre korrigált) legendája is.

Tóth Eszter arról is beszélt, hogyan lehet elmondani az elmondhatatlant, túlélni a túlélhetetlent, és hogy másod-, harmadgenerációs túlélőként milyen történeti és pszichológiai eszközök állnak rendelkezésünkre ahhoz, hogy

Erőss Gábor alpolgármester is mondott beszédet az emléknap alkalmából, mielőtt egy

ahol Zeisler Béláné Kiss Saroltára, a józsefvárosi szövőnőre emlékezett a fia és a holokauszt-megemlékezés séta résztvevői.

Erőss nagyapját, Vámos Györgyöt – egy barátja visszaemlékezését idézte – elfogták a csepeli vámnál (dolgozni indult a csepeli papírgyárba, a munkahelyére), és Józsefvárosba, a Mosonyi utcai börtönbe vitték (ami korábban dologházként működött). Itt rengeteg, deportálásra szánt zsidót zsúfoltak össze, majd Kistarcsára, aztán tovább Auschwitzig, majd onnan Sziléziába, egy másik lágerbe deportálták őket. „Ő túlélte” – summázta az alpolgármester nagyapja személyes sorsát.

„Az elmúlt években egyre több botlatókő került ki Józsefváros utcáira. Azokra emlékezünk így, akiket deportáltak, itt öltek meg, a Dunába lőttek, vagy öngyilkosságba kergettek – mindazokra, akiknek itt volt az utolsó ismert lakhelyük… Erdős Ferencné a Kenyérmező utcából, Weisz Nándor a Dobozi utcából, vagy Kaufmann László és Kaufmann Tibor, akik itt, a Nagyfuvaros utcában éltek…” – idézte fel Erőss a szomszédunkban élők sorsát. „Szerencsére az embermentők, zsidómentők közül is többek alakját idézhetjük fel: Wallenberg mellett emléktábla őrzi Trom Aladár és Komoly Ottó emlékét is a Magdolna, illetve a Scheiber Sándor utcában.”

„Nem mindenkit öltek meg, nem mindenkit hurcoltak el. Volt, akit »csak« elüldöztek, akit »csak félig« veszített el a magyar haza, mint a szintén józsefvárosi Molnár Ferencet, A Pál utcai fiúk íróját, aki az egyre elviselhetetlenebb antiszemita közhangulat elől 1939-ben Svájcba, majd Amerikába menekült” – mondta Erőss, aki végül Radnóti Miklós Razglednicák című verséből idézvén zárta beszédjét.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf. Nyitókép és koszorúzási kép: Telenkó Zsombor