Vasárnap van, április 16-a. Hivatalosan ez a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja 2001 óta, mivel 1944-ben

Erre emlékezve indultunk sétára úgy húszan a Tűzfalon túl nevű civil csoport szervezésében.

Gerincet próbáló emléktúra

Pont két óra kellett, hogy a Teleki térről odaérjünk a Koltói Anna térre, ahonnan idén az Élet menete indult. Erre külön most nem térünk ki, de jegyezzük fel, hogy a munkaszolgálatosok szobránál szép számú ember jelent meg, eljött David Pressman, az USA, és Jákov Hadasz-Handelszman, Izrael budapesti nagykövete, Katharina von Schnurbein, az antiszemitizmus elleni harc és a zsidó élet támogatásának európai bizottsági koordinátora. A józsefvárosi polgármester, Pikó András is részt vett az Élet menetén.

A kormányzatból senki sem volt, legalábbis nem köszöntötték őket, a tömegből pedig nem igazán tudtam kivenni, hogy esetleg valaki eljött-e.

Szóval a Gutiról indultunk a sétára, mondjuk, sétából volt a legkevesebb, gerincet próbáló emléktúrára sikeredett mindez. Plusz

az elhangzottak okozta fájdalom sem volt kisebb,

ezentúl kedvenc kerületem, lakhelyem utcáit is másképp fogom járni s látni. Ugyan már tavaly ősszel is volt egy túra e csoport szervezésében, akkor az 1956-os golyónyomokat követtük. Az azonban, amit 1944–45-ben polgártársaink tettek a kerület zsidó lakosaival, az minden képzeletet felülmúl. A legalattomosabb önkényeskedéstől kezdve a megaláztatásokon át az önhatalmú gyilkosságokig minden volt.

A Gutenberg tér azért adta magát kiindulópontként, mert mellette van a rabbiképző impozáns épülete, ahová anno vagy ezer zsidót tereltek be.

Fontos megjegyezni, hogy egykor a VIII. kerület mintegy húsz százaléka volt izraelita vallású, vagy annak tartották őket a hatóságok, attól függetlenül, hogy ortodoxok vagy neológok voltak, vagy éppen már rég asszimilálódtak, és szimplán magyaroknak tartották magukat. A nyilasoknak azonban mindenki „büdös zsidó” volt, jött a sárgacsillagozás a ruházaton és az épületeken. A gyilkolásokhoz képest a rablások, a vagyonelkobzások egészen kis bűnnek tetszenek.

Nincsenek szavak

Minderről Fris E. Kata tartott rövidebb-hosszabb előadásokat az egyes házaknál és a tereken (a másik szervező Gutjahr Zsuzsanna). Kata kutatói munkáját ismertette, lassan már ismeri minden ház történetét a kerületben. Mintegy másfél órányi beszédét rögzítettem a mobilomon, ismertetni e helyen egészében nincs is mód, remélem, egyszer lesz ebből podcast, vagy akár dokufilm.

Mondanám röviden a lényeget, csak hát erre nincsenek szavak. Mert miképp gondoljunk először is a hatóságokra, a polgármesterre, akik kiköltöztették a zsidókat a házaikból, meghatározták, hogy melyik legyen sárga csillagos ház, ahol aztán tucatnyi ember élhetett egy garzonban? Ráadásul a férfiak java már munkaszolgálatos volt, maradtak a nők, a gyerekek, az idősek. Akik csak pár órára hagyhatták el lakhelyüket, hogy élelmet szerezzenek, ügyeket intézzenek.

A gyerekek kezdetben élvezték a „bandázást”, és

Margitai Ági színésznő, aki a Teleki téren élte át az egyik sárga házban ezen időket, a Gláser Jakab Emlékalapítvány által készített 2013-as interjúban így emlékezett vissza a csillagos házak-beli mindennapokra: „Érdekes volt, hogy az emberekben milyen életösztön volt. Amikor bekerültünk a Teleki tér 10-be, a zsidóházba, a fiatalok előadásokat szerveztek, és színes krepp-papírból varrtak nekünk, gyerekeknek ruhát. Ott a házban léptünk fel, szórakoztattuk őket, egymást. Szóval élni akartunk, elfoglalni magunkat, és a közösségbe valami jobb hangulatot tartani. Készültünk ezekre a hétvégi eseményekre. Nem tudom, honnan szereztek krepp-papírt, akkor biztos lehetett vásárolni. Mi gyerekek nagyon szerettük ezt.”

Házmestertempó

Közismert a házmesterek szerepe a vészkorszakban, a feljelentések sora, a rablás az utolsó kávéskanálig és talpbetétig. Amikor épp a Víg utca 18. udvarában (ez is sárga csillagos ház volt) hallgattuk Kata előadását a szabályozásokról, összeköltözésekről, a szenvedésekről, hirtelen megjelent egy lakó papucsban, és ugyan illedelmesen, de megkérdezte, mi ez a csoportosulás? Amikor Kata elmondta, megbeszélte az egyes számú földszinti lakásban lakó nénivel, hogy bejöhetünk az udvarba, csak ő épp nincs itt, a középkorú férfi

némi hümmögés után egy köszönömmel elhúzott.

De úgy éreztem, mintha a régi idők szelleme járna bennünket körül. Majd hátra néztem, és egy félig földdel teli virágtartóban megláttam egy kanalat, s az jutott eszembe, amit Izraelben hallottam: hogy ha az evőeszköz nem kóser ételhez ér, kaserolni kell, úgy, hogy a földbe tesszük, s íme, ismét kóser lesz. Persze, ez már az én fabulám, s csak remélni merem, hogy még kaserolnak itt is, ergo élnek itt még zsidók (állítólag a kerületben még úgy kétezren, persze, ez nem hivatalos adat).

A Déri Miksa utcában szintén több csillagos ház volt, a Nagy Fuvarosban pedig vöröskeresztes gyermekmenhely, akárcsak a Karácsony Sándor utca/Szerdahelyi saroknál. Ideiglenes gyermekmenhely volt a Magdolna utcai Vasas székházban is Sztehlo Gábor evangélikus lelkész szervezésében, akinek a nevéhez kétezer gyermek megmentése fűződik, köztük a Nobel-díjas Oláh Györgyé is.

Ennyi a jó hír. A Népszínház utca már a világbotrányok helyszíne lett, random mód a nyilasok egy kvázi provokáció miatt 21 embert végeztek ki, köztük egy idős nőt már csak amiatt is, mert a nyilasok látták, hogy a nyakában ott vannak az ékszerek. A „Kis Varsó” néven aposztrofált történet pedig eddig hibásan csak a Népszínház utca 59. számú házzal volt azonosítva, több helyszínt is figyelmen kívül hagyva. Ebben a házban nem voltak zsidó ellenállók, viszont a nyilas hatalomátvételt követő első és egyik legsúlyosabb fővárosi pogromnak volt a helyszíne. Az egymásnak ugyan több helyen is ellentmondó írásos és a szóbeli emlékek alapján megállapíthatjuk, hogy sor kerülhetett egy gerillaszerű, spontán fegyveres ellenállásra a Népszínház utca és a Teleki tér környékén. Azt szinte biztosra vehetjük, hogy a Népszínház utca 31-ben, illetve az épület másik oldalán, a Nagy Fuvaros utca 1. szám alatt sor került lövöldözésre. Fris E. Kata szerint „mivel a soá kapcsán a magyar zsidók szempontjából az áldozati perspektíva jelenti a meghatározó és domináns diskurzust,

hogy minden olyan releváns emléket és momentumot megőrzünk és nyilvánosságra hozunk, amely az ellenállásról, az ehhez kapcsolódó személyes bátorságról és végső soron emberi életek megmentéséről szól”.

Felszítható

Sétavezetőnk számtalan képpel, dokumentumokkal illusztrálta a történteket, felelevenítve az egykori túlélők visszaemlékezéseit, sőt gyerekkori naplókat. Hogy utóbbiak-e a legmegrendítőbbek? A gyerekek, akik próbálták megélni a gyerekkort úgy, ahogy van? A nőké, akik élelemért rohangáltak a halál árnyékában, s maguk sem merték elhinni, igazak-e a hírek a koncentrációs táborokról? Vagy a munkaszolgálatosok sorsa, akik ugyan visszatértek, csak a családjukból nem találtak már senkit itthon, a nyolcban?

E történetek arra mutatnak rá, hogy hiába gondoljuk ma akár élhetőnek is a kerületet, egykor sajnos másoknak aligha volt élhető, még ha sokan meg is úszták a deportálást és a haláltáborokat, vagy esetleg visszajöttek. A gyűlölet ma is érzékelhető és könnyen felszítható, lásd sorosozás, menekültellenesség, bárki-ellenesség. Járdáink, utcáink, tereink, házaink vérrel szennyezettek, és az emlékezetkultúránk se könnyíti meg a helyzetet – már ha emlékezünk. Marad a szégyenérzet.

Fotók: Huszár Bogi