Amióta elkezdődött a celebvilág, a színészeket semmibe veszik, a Szomszédok című sorozatról pedig azt mondják, káros volt, holott ma már utcáról berángatott járókelők játsszák el a különböző szerepeket – nyilatkozta a Magyar Hangnak február elején Pásztor Erzsi, a józsefvárosi Turay Ida Színházban is játszó színésznő.
A lassan a 90. életévét betöltő Kossuth-díjas művész arról is beszélt, ahhoz, hogy megéljen, a mai napig fel kell lépnie. Állandó bevétele különben mindössze 310 ezer forint lenne, ebből 190 ezer forint a nyugdíja, 120 ezer forint pedig a Kossuth-díj miatt jár neki.
Pásztor Erzsi 65 éve végzett a Színművészetin. Megbocsáthatatlan bűnnek tartja, hogy korábbi alma materét néhány évvel ezelőtt „lerombolta az az ember, akinek a nevét nem vagyok hajlandó kimondani” – mondta. Sajnálja ugyanakkor a független színházakban játszókat, „akiket el akarnak taposni, miközben arra alkalmatlan színésznek, rendezőnek nem nevezhető személyek hatalmas gázsit visznek haza”.
A művész arról beszélt, zavarja az országban folyó korrupció, a hatalmas rablás: „Olyan,
mintha nem is a saját hazánkban élnénk, annyira idegen lett minden”
– mondta. Szerinte a hatalmon lévők látványosan nem figyelnek az ország érdekeire, amit művelnek, az hazaárulás. Példaként hozta fel, hogy bár fiatalabb korában képtelen volt meglenni a Balaton nélkül, ma semmi pénzért nem menne oda, mert megváltozott, amióta a lakók és a nyaralók érdekeit semmibe véve ott is eladtak mindent.
Felháborítja az is, hogy Budapestet is bünteti a kormány. „Mintha direkt élveznék, hogy kitolhatnak velünk.” A gyűlöletkeltés miatt is szégyenkezik, szerinte „külföldön ezzel azonosítják az egész népet”.
Szükségesnek látja ezért, hogy tőle telhetően ő maga is segítsen, bár legutóbb nem járt túl nagy sikerrel. Mesélte, hogy egy volt főiskolai osztálytársától, aki mozgásképtelen, elvették a színészotthont. Pásztor Erzsi ekkor Hegedűs D. Gézánál lobbizott, aki az érdekképviseletük vezetője. Azonban azt a választ kapta a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész-rendezőtől, hogy nincs fórumuk, akárhová fordulnak, nem állnak szóba velük.
Úgy véli, a színészi pálya igazságtalan, sokszor kevésen múlik, hogy valakinek félre ne csússzon a karrierje.
A II. világháborúban tapasztaltak tanították meg arra, hogy megbecsüljön minden apróságot, az élet minden pillanatára ajándékként tekintsen. Ugyanezt a hitet erősítette meg benne, amikor néhány évvel ezelőtt átesett egy súlyos rákbetegségen.
A színésznő negyven éve él egyedül, rokonaival tartja a kapcsolatot, közeli hozzátartozói rendszeresen látogatják. Sok barátja van most is, de a „régieket, Sinkovits Imrétől Feleki Kamillig mindet” hiányolja.
Nyitókép: MTVA fotó / Zih Zsolt
