Szerencsés esetben az ember azt olvassa, amit szeret. Hosszan álldogál a könyvespolc előtt, fejét kilencven fokkal az óramutató járásával ellenkező irányba fordítva a könyvei gerincét böngészi, míg meg nem fájdul a nyaka, és le nem emel egy kötetet, hogy lefújja róla a port és fellapozza. Elolvas egy Tandori-szonettet, elmosolyodik és visszateszi a kötetet a polcra, hogy leemeljen egy másikat, mondjuk Kosztolányi hírlapi cikkeinek gyűjteményét, hogy ágyba vigye és vele aludjon. Reggel majd visszateszi.

Az ember azonban nem mindig ilyen szerencsés, mert számtalan olyan szöveg jön vele szembe az utcán vagy a képernyőkön, melyeket rossz ízléssel fogalmaztak meg, csikorog az alany, zörög az állítmány, a tárgy csúnyán puffan, a határozók és jelzők recsegnek. Ezeken marketingesek, politikusok és más, szánalmas munkát végző, ám jól megfizetett szöveggyárosok dolgoznak nap mint nap, kiket nem győzünk sajnálni és irigyelni.

Akadnak persze kivételek. Minden idők legszebb és legtalányosabb plakátszövege nagyjából száz éve születhetett, amikor még árultak Gottschlig rumot. Elég öreg vagyok, de erről a korról sajnos lecsúsztam. Mégis beizzította a képzeletemet. Hülyeség szavakkal leírni egy képet, de nekifutok. Egy szivarozó öregembert látunk, aki fölényesen nevet, a szöveg pedig ennyi:

A többit a képzeletünkre bízza, és én el is képzeltem egy tüdőbeteg költőt, sápadt arcán halálfélelem és kétségbeesés. Maga elé motyogva meséli a szivarozó öregúrnak, hogy szerelmes egy Mici vagy Lili nevű táncosnőbe, aki viszont gátlástalanul kokettál részeg katonatisztekkel. Mit kokettál, sóhajt fel a tüdőbeteg költő, ágyba is megy velük, és köhögni kezd, reménytelenül, hangosan és hosszan, egy apró vércsepp is kerül piszkos zsebkendőjére, melyet szégyenlősen zsebre gyűr.

Köhögését hallgatva a szivarozó öregember kifújja a füstöt, és ugyanazon a rekedt hangon, amellyel a később róla elnevezett tyúkhúslevest szokta megrendelni, azt mondja: „Marha – az ’r’ betűket megpörgeti, a ’h’ betűhöz pedig ad némi színpadias köhécselést –, miért nem iszol Gottschlig rumot. Szerencsére akkoriban még gyerekcipőben járt a filmezés, és nem készítettek mozgóképes reklámokat, mert biztosra veszem, hogy ekkor rendezői utasításra egy pincér azonnal két pohár rumot helyezne az asztalra.

Az emberek többsége azonban nem ennyire szerencsés, mert az utcai hirdetőoszlopokon ennél kevesebb képzelőerővel és szerényebb nyelvi leleménnyel megfogalmazott plakátszövegeket vetnek a járókelők arcába. Statárium. Ezt a szót olvasva az ember megtudhatja, hogy bizonyos időszakokban nem ajánlatos kommunistának lenni, és ha ez az időszak történetesen egybeesik az ő életének szűkre szabott esztendőivel, könnyen az életével fizet. Fizetek, főúr, mondhatná viccesen.

Aztán persze jönnek más évtizedek, amikor más okból akasztanak fel embereket, és másképp elrontott mondatokat írnak ki az utcai hirdetőoszlopokra. Jut is eszembe,

Egy ronda, dupla vagy tripla embermagasságú valami, aminek az anyagát sem tudjuk. Fém? Kő? Műanyag? Ezt a rút ördögfalloszt szokták teleragasztani olyan hülyeségekkel, amit elolvasni is fáj, nemhogy elképzelni. Sehol egy mester, aki rád szól, hogy milyen rumot igyál.

Zavaros elmével megfogalmazott, kulcscsontfájásnál is hasogatóbb szenvedést okozó mondatokat írnak ki hatalmas betűkkel manapság is. Nem úgy brüsszel a füttyöm, ahogy ők táncolnak? Nem ők fütyülik a táncom brüsszelét? Nem a fütty táncolja őket? Ki írta ezeket a mérhetetlen marhaságokat? Miért nem áll személyesen az utcán elém ez a senki, hogy eldadogja buta üzenetét? Mert akkor talán hazaküldhetném, mint tanár a bukott diákot, hogy olvasson még, készüljön a pótvizsgára? Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy leszedték a fütyülős plakátot az ördögfalloszról, és egy másik került a helyébe. Magyarország a luxus piaca? Vagy valami hasonlóan förtelmes mondat tolakszik a képzeletembe. Egy irritálón hegyes orrú nő néz rám a plakátról, mintha azt akarná, hogy vegyek neki valami luxuscikket. Minek néz engem ez a nő? Minek néz bárkit? Most vált egészen világossá, hogy a hirdetőoszlopokat az emberek bosszantására emelték a történelem során bármikor, az ókortól a legújabb korig.

Le kell rombolni őket.

Itt olvashatóak korábbi Borongók.

Kiemelt kép: Hirdetőoszlop és Est-kioszk a Blaha Lujza téren. Fotó: Fortepan/Székely Péter