Honnan tudod, hogy ti vagytok az első táncházmozgalmi házaspár?

Keszthelyi Imre: Mert tudom, hogy 1974-ben, amikor kétéves volt a táncházmozgalom – az első városi táncházat 1972. május 6-án a Liszt Ferenc téri könyvklubban, a későbbi Írók Boltjában tartották –, még nem volt más táncházas, aki összeházasodott volna. Voltak szerelmek meg járások, de mi voltunk az elsők, akik ilyen módon kapcsolták össze a sorsukat.

Sokáig ment az udvarlás? Hol találkoztatok először?

K. I.: 1970-ben nagy folkbulit szerveztem a Gutenberg téri nyomdászklubba, ahová meghívtam Sebő Feriéket, a Kalákát és Márta Istvánékat (egyébként 50 forint volt a gázsi zenekaronként ebben az időben, 6 forintért pedig már egy jobb sört, egy Radebergert lehetett venni), ott ismertem meg a Pirit. Egy nagydarab, dús csajt láttam, feltűnt nekem, hogy milyen lelkesen csocsózott, aztán a műveltségi vetélkedőn – ami rendszeres volt a klubban – nyertem színházjegyeket [így tudtam vinni a különböző nőket színházba], de Piri után, akit aztán szintén elvittem, már nem mentem többé mással.

Sajósi Piroska: Alapító táncházasoknak tekinthetjük magunkat, de még egy olyan kövér nem volt ott, mint én, úgyhogy nagyon örültem az Iminek. Ha nem ismerem meg őt, akkor is tetszett volna a táncház, de Imivel azért még jobb volt. Mindig, amikor hazakísért, smárral búcsúztunk a kapunak dőlve, apámnak ez persze nem tetszett.

K. I.: Háborgott, hogy „úgy ölel, mint a baka a babáját”!

Máshova is jártatok, mint a táncház? Hová lehetett akkoriban eljárni egy fiatalnak?

K. I.: Komoly klubélet volt a 60-as évek végén, pl. bejött hozzánk az Echo zenakar a gimibe, hogy van a budai Várban klubjuk, és akkor elkezdtünk oda is járni, egyébként az Illésnek is itt volt klubja. Innen később egy évre kitiltottak, mert mindig visszavittem a pultba a betétdíjas sörösüvegeket, és hát nyilván a másét is összeszedtem, hogy abból további söröket tudjak vételezni, de lebuktam.

S. P.: Én a Metro klubba is jártam, meg Geminire, de az Omegára nem, azt sose szerettem, utáltam. De ez nem olyasféle viszálykodás volt, hogy aki illéses vagy metrós, az nem lehetett omegás, egyszerűen csak nem voltak jók szerintem.

Milyen volt a lagzi?

S. P.: Itt tartottuk, ebben a Pál utcai lakásban. Rengetegen voltak, Csoóri Sanyi csülkös bablevest csinált csiperkével (mert így mondta a csipetkét), valaki meg hozott egy nagyon savanyú fehérbort Százhalombattáról, valaki meg is itta az egészet egyedül, ki is volt az, Imi?

K. I.: A Horák, egy kolléga volt az, már meghalt, de nem a bor miatt. Szóval, az esküvőnk az anyakönyvi hivatalban volt. Nem lehetett élő zene, de szólt magnóról a széki gyűjtés – „a menyasszony szép virág, koszorúja gyöngyvirág”, énekli Imi –, ide eljöttek a táncházasok is kalotaszegi bujkában (jelentése: bújj bele), ez egy tűzött, hímzéssel készült rövid kék posztókabát, nagyon mutatós, nagyon imponáló volt. Aztán itt a Pál utcában már zenészek is voltak, ment hajnalig a muzsika meg a főzés három gázlángon egyszerre.

És milyen volt az első találkozás a népzenével?

K. I.: Döbbenetesen nagy élmény volt ez hangzás, olyan pillanatot éltem át, amit soha azelőtt nem tapasztaltam, az első spontán magömléshez hasonlít, amikor nem tudod, hogy meghalsz-e, de az biztos, hogy teljesen átható élmény. Soha ehhez foghatót nem hallottunk, mert amíg a Sebőék el nem kezdték megtanulni az erdélyi falusi zenekarok eredeti hangszereken játszott muzsikáját, addig ez a zene nem létezett a városi ember, de az egész magyarság számára sem.

Hogyan alakulhatott ez ki? Honnan volt a szikra az úttörők számára, hogy ezt a zenét most meg kell kutatni, el kell játszani?

K. I.: Sebő Feri sokszor elmondta ezt. Egy nemzetközi – szocialista – építőtáborban voltak, ahol feltűnt a Sebőéknek, hogy mindenki más, tehát a csehek, a szlovákok, a bolgárok közösen énekelnek népdalokat, mégpedig elég szépen, de a magyarok csak az „az a szép, akinek a szeme kék”-et, meg a Kodály-énekórákról egy-két dalt tudnak, mint a Megrakják a tüzet például, és szöget ütött a fejükbe, hogy nem lehet, hogy ennyi legyen a magyar népdalkincs.

Elmentek ezután a népzenei kutatócsoporthoz a Magyar Tudományos Akadémiára és a Zenetudományi Intézetbe, ahol rá tudtak venni egy-két gyűjtőt, hogy mutassák meg az eredeti felvételeket. Többen elég furcsán néztek rájuk emiatt, de voltak, akik segítettek, és ők akkor jöttek rá, hogy ezt akár hangszeresen is meg lehet szólaltatni.

Piri, te akkor is szeretted volna a táncházat, ha nem az Imi mutatja meg neked, ha nem együtt jártok oda?

S. P.: Biztosan szerettem volna, de az Imivel sokkal jobb volt.

Táncházban vagy azon kívül, ötven év meglehetősen jelentős idő együtt. Milyen együtt élni ezzel az emberrel?

S. P.: Fú, nehéz, nagyon nehéz.

Nehéz? Miért?

S. P.: Nehéz, mert nagyon sok a külvilág, amire ő állandóan odafigyel, ez az, ami elvonja őt tőlem. Ahogy bámulja a netet, mond valami számomra állati nagy marhaságot, hogy azt miért kell megnézni. Fontos neki, hogy mindig érje valamilyen hatás kívülről, hogy legyen tele a feje, nem énvelem, hanem a világ dolgaival, meg a Tilos Rádióval. Sokat jár ide-oda.

Imre, mit tudsz felhozni a mentségedre?

K. I.: Mentségemre? Azt tudom mondani, hogy sokat megyek-mentem, de mindig hazajöttem (nevet). Igaza van abban Pirinek, hogy mindig is érdekeltek a nagyvilág dolgai, de emellé a Piri nekem még pont befér.

S. P.: Most meg még nehezebb, hogy itthon vagyunk mindketten, most nagyobb a kötöttség, a nyugdíjas élet teljesen más, mint amit megszoktunk. Sokkal többe is kerül az itthonlét, a villany, a fűtés egész nap kell, hogy menjen.

K. I.: Sose voltunk ennyit együtt egy légtérben, ez okoz nehézségeket. Mindenkinek más az életritmusa, a szokásrendszere, ez korábban nem volt annyira feltűnő, ezzel azért meg kell birkózni. Pirivel mindig volt egy nagy különbség köztünk, hogy ő nagyon erősen kötődött hozzám, és a külvilágot az én személyemen keresztül igyekezett észlelni, én meg nyitott voltam, ez az ellentét jobban kiütközik most, hogy együtt vagyunk szinte éjjel-nappal.

S. P.: De az biztos, hogy amint kipattan a szemünk, azonnal elkezdjük hallgatni a rádiót, mert mind a ketten kíváncsiak vagyunk.

K. I.: Igen, és ez is egy fontos különbség, hogy Piri nem rendelkezik elég önfegyelemmel, és ha meghallja a rádióban egyik-másik politikus nevét, akkor belekezd egy kb. egy percig tartó átkozódásba, amitől viszont én nem hallom a műsort.

S. P.: Hát igen, ja, van olyan politikus, most nem mondom ki, hogy kicsoda, de komolyan mondom, azt szeretném, hogy tűnjön már el a fenébe, de tényleg, végleg. És ezt az Imi meg hallja.

K. I.: Ja, és nagyon különbözőek vagyunk műveltségben, érdeklődésben, kifejezéskészletben is.

Ezt te aláírod, Piri?

S. P.: Igen, én elvagyok a táncházzal meg a népzenével is, de sokat hallgatok más zenét is, például jazzt. Azt aláírom, hogy Imi borzasztó művelt, hatalmas agya van.

K. I.: Meg hát ez az óriási szenvedélyesség, ami Piribe van, volt már hogy hozzám vágott valamit, amiről nem vette észre, hogy éle van. (Piri nevet.) De van ez a háziszolgálat (Piri a csípőproblémái miatt járókerettel tud csak közlekedni, az önálló életvitelre korlátozottan képes – a szerk.), amit meg kell tenni mindenképpen, és én meg is teszem, de egészében jól megvagyunk.

S. P.: Néha már azt gondolom, csak azért nem hagy itt, mert nem akarja, hogy itt maradjak egyedül, de aztán rájövök, hogy talán azért nem csak ez az egy dolog köti ide.

Hogy lehet megőrizni egy kapcsolatot ötven éven keresztül? Dolgozni kell érte?

K I.: Nincs receptem erre, voltak nagy problémák, de én sose jutottam odáig, hogy felrobbantsam ezt az egészet. Egy időben egyébként mindketten elég nyitottan álltunk hozzá ehhez a kapcsolathoz, és voltak nagy kríziseink, amik talán ebből is fakadtak.

S. P.: Családterápiába is jártunk, ott az volt, hogy bele kellett állni egy nagy cipőbe, senki se állhatott ki belőle…

K. I.: Ez egy papírlapból kivágott cipőforma volt, amiben olyan szorosan álltunk, hogy mind a négyen összefogódzkozva még éppen elfértünk, pont annyi hely volt…

S. P.: Ez azt jelentette, hogy egy cipőben evezünk!

Szuper. Akkor bejött a terápia. Utolsó szó jogán még egyszer előadhatjátok védekezéseiteket.

S. P.: Imi nélkül elvesznék, meghülyülnék!

K. I.: Velem is meghülyülsz.

Fotók: Huszár Boglárka