Amikor este fél tizenegy után öt perccel jövök haza a Német utca felől a Baross felé, sohasem a kijelölt gyalogátkelő helyen keresztezem az utcát, hanem valahol a templom sarkánál. A Baross utca ilyenkor egy cápáktól hemzsegő folyó, amelyen száraz lábbal kell átkelnem és szinte mindig sikerül. Hallom a ragadozó halak fogsorának csattogását, olykor megkarcolják a bokámat, de letörlöm a vért és nyugodtan hazasétálok.
A történelem képes ide-oda lökdösni az embert, és ha nem figyel, könnyen azon az oldalon találhatja magát, ahol minden kocsma zárva és reménytelenül imádkoznak a cselédek. Nem szeretek arra ébredni, hogy már megint 1917 van és a Fazekas Gimnáziumot éppen hadikórházzá alakították. A tantermekben kórházi ágyak sorakoznak, féllábú katonák haldokolnak. Apácák vigasztalják őket.
Jó, akkor maradjunk 1917-ben. Végre megépült ez a ház, ahol lakom. Látom a fényképen, ott emelkedik a Fazekas épülete mögött. Látom a cselédlányt is, aki baromfit kopaszt a konyhában. Hallom, hogy valami népdalt dúdolgat a szeretőjéről, aki baka. Talán hazajön. A lakás tulajdonosának a fia is a keleti fronton szolgál, huszonkét éves bölcsészhallgató volt, amikor önként jelentkezett. Hadnagy, Galíciában harcol, Ákos a keresztneve, és van egy menyasszonya is, aki hazavárja, Szederkényi Lilla.
A lakás tulajdonosa, illetve inkább csak főbérlője, Ákos apja latin- és történelemtanár, Hertelendy Zsigmond, a felesége Sankó Klára, aki szeretne olyan művelt lenni, mint a férje, de sajnos mindig pontatlanul idézi a latin közmondásokat. „Nec me pudet fateri neseire quod nesciam” – fog bele néha egy ilyen mondatba, ami szabad fordításban azt jelenti, hogy nem szégyellem bevallani azt, amit nem tudok, vagyis leszarom, ki az okosabb nálam, de Zsigmond mindig félbeszakítja a mondat közepén, mert szerinte a felesége rosszul ejt egy magánhangzót.
Akkor mondd te, legyint Klára, de úgy, hogy az szinte simogatás. Ilyenkor Zsigmond mindig megköszörüli a torkát, és elmondja a mondatot úgy, hogy a kérdéses hangnál, amit a felesége szerinte rosszul ejt, mindig megáll és körbenéz, majd elismétli a szót, amit ő jobban ejt, mint a felesége. Mindig megtapsolják a barátaik, akik sosem tudják, mi a különbség a két hangzó között.
Amikor tizennégyben kitört a világháború, Zsigmond már egészen jól keresett. Két cselédlányt is megengedhettek maguknak: az egyik főzött, a másik a nagymamát ápolta, akit gyakran kellett tisztába tenni, és már nem tudta mit beszél. Arankának hívták, mármint a nagymamát. Aztán kitört a háború, Ákos elment harcolni, és amikor hazajött, mindig nagyon sápadt és szótlan volt. Csak ültek Lillával és fogták egymás kezét.
„Aztán mi újság a harctéren?” – kérdezte ilyenkor Zsigmond, de még a rövid eszével is tudta, hogy a fiát kioktatták a fronton, hogy otthon semmit se beszéljen a tüzérségi üteg állásáról, mert kémek figyelik minden szavát. Egy parancsnokuk, a részeges és nem kevésbé magányos ezredes, Putzer Lóránt, aki nagyon vacak kölnikkel locsolta magát, azt tanácsolta, ha otthon kérdezik őket, mindig a megfutamodó orosz seregekről beszéljenek.
Az oroszok gyávák, mesélte Ákos a családnak. Az első puskalövésnél megfutamodnak. Akkor már nem lehet messze a háború vége, mondta Aranka nagymama, de mindannyian leintették, és Klára valami frappáns latin közmondáson törte a fejét, amit majd úgyis rosszul fog idézni, poitus mori quam foedari, inkább a halál, mint becstelen élet, de Zsigmond rászólt: drágám, csinálj inkább valami vacsorát. Sajnos Ákosnak vissza kellett mennie a frontra és meg is halt a következő év tavaszán, Lilla pedig hozzáment egy öregedő postatiszthez, Porkoláb Péterhez, akinek a betegsége miatt nem kellett harcolnia a háborúban, viszont sok történetet tudott mesélni, amelyeket a cimboráitól hallott a kocsmában. Klára sokáig imádkozott fia lelki üdvéért, és mindig megnyugvást talált az imáiban.
Itt olvashatóak korábbi Borongók.
Nyitókép: Fortepan / Schoch Frigyes
