Fesztiválokra járkál az ember, vagy nem, leszokott róla, előveszi a kedvenc embergyűlölő/antikapitalista sallanggyűjteményét, rohadtdrága, durvánkoszvan, túlfiatal-túlöregközönség, nemismeremazenéket, ezmárnemazazene stb. Miért is lenne vonzó egy hatalmasra nőtt, inkább egy olajozottan működő szórakoztatóipari gyárra emlékeztető monstrum, amely biztos kézzel tereli az ezres tömegeket a légfrissítőszagú szabadság hamisságával behintve mindent. Szabadság, autentikusság, minden másra ott a Mastercard, vagy egy egyéb fizetőeszköz.

Ugyanakkor.

Ha valahol meg tudom tapasztalni, hogy egy piacgazdaságban érvényesen működő (azaz profitorientált) vállalkozás felfrissítő élmény is lehet, akkor az most idén a Kolorádó volt nekem. Nem így indult, a Hűvösvölgyben vártunk a szombati napon a fesztiválbuszokra, kicsit többet, mint jólesett, szép kis sor kezdett kígyózni, miközben Hidegkút, Nagykovácsi, Solymár lakossága kerülgetett minket a villamosok mellett. De végül megjött három kisbusz is, a fesztiválközönség felnyomult a helyekre, a szervezés flottul ment, volt egy kis embercsempész-fíling is az egészben, főleg, amikor Adyligetnél rátértünk az alacsonyabb rendű utakra, jött a földút, imbolygás, vadregény. Egy mellettem ülő fiatalabb srác elkezdett velem beszélgetni, abszolút pozitív élmény, kicsit rá is hangolt a fesztiválra.

A belépés után rögtön ismerős hangok és szövegfoszlányok („OTK,OTK!”) ütötték meg a fülem, Sisi nyomta a show-t a Zene Háza Nagyszínpadon. És jól nyomta, az összeverődött tömeg hullámzott fel s alá, Sisi sokszor inkább ritmikai játéknak tűnő szövegei is működtek, a zene még jobban, és a kissé infantilis hatást keltő művész is jól vibrált együtt a közönségével. Csak pár perc jutott belőle nekem (előadta új, azóta megjelent, Hundred Sinsszel közös számát, nem tetszett, zárt a Yallával). Na, ha már így belecsöppentem, akkor szétnézek, mi van itt.

A Csűrnél lobogott a tábortűz, olyan hangulat volt, mintha a klímaapokalipszis miatt spontán kialakult túlélőközösség első tanácskozását várta volna. Mások egy épp zajló Eb-meccset néztek, hát ezt nem is értettem, annyira idegen volt itt.

A Mezőn ezzel ellentétben a természet épp kellő mértékű naplementés cukiskodós hangulata uralkodott, pont jól kiegyensúlyozva a spontaneitást és a szervezettséget. A Kolorádó nagy varázsa a sokféle világítótest, ami az egyes zugok között terelgeti az embert, és hangulatba is hozza – nem is lámpák ezek, hanem varázspálcák, áldások és átkok, szellemek, koboldok, sors-útelágazások. A Kattt Rengetegben a Kale Lulugyi mozgatta meg az embereket, még a nagy függőágyszerűben ülők is ropták, a hangulat egyébként itt is emlékeztetett valami posztapokaliptikus filmre, mondjuk Az ember gyermekére.

Kicsit odébb a Csodaszarvas komor terében Polygonia&Gigi FM tolták a DJ-pultban megannyi gomolygó füst közepette, egy Midsommar-féle emberáldozat simán belefért volna a hangulatba.

Ez a változatos, gomolygó, mesebeli hangulat még azt is megengedte, hogy a toitoi-mocsár lápján kelljen átgázolni egy könnyítés erejéig, a sorban állók árgus szemekkel nézték, merre nyílik egy ajtó, de itt sem az átgázolós szabad versenyes kapitalizmus szellemisége, hanem az udvariasság és kooperáció ülte torát.

A Nagyszínpadon meg elindult a Csaknekedkislány koncertje, kerületünk lakói összehozták szintén az embereket, miközben a fákon csodaszépen megoldott látványelemek szőtték tovább az erdei mese varázsos-titokzatos világát. A koncert kevésbé tetszett, picit egyhangú volt a favágó Cseh Tamás-balladai világ, de abban azért egyetértett mindenki, hogy „senki, senki, senki nem azzal van, akivel szeretne lenni”. Igazán csak belekóstolni tudtam a Kolorádóba, a visszaúton még egy kisgyerek elég hangosan felpanaszolta a kisbuszban anyjának, hogy „büdös van itt”, amire jelentős nevetés csattant fel az utazóközönség részéről.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf / Kolorádó