Ötéves voltam ekkor és nem éltem a fővárosban, ezért igyekeztem utánanézni, milyen indíttatásból születhetett meg a kiállítás, hogyan mehetett át a pártállami kultúrpolitika szűrőjén. Személyes kötődésem is volt a témához, mert barátom, Tóth Péter egyszer roppant szórakoztató nejlonszatyor-kiállítást rögtönzött egyetemi és kollégiumi társainak, természetesen élő tárlatvezetéssel.

Hogyan lett a Józsefvárosi Kiállítóterem a neoavantgard otthona?

Az Artmagazin egy 1995-ös számában bukkantam rá egy interjúra Fajó Jánossal, aki a 79-es kiállítás ötletgazdája volt. Ebben nyilatkozott itteni tevékenységéről. „A Józsefvárosi Kiállítóterem tizenkét évig működött. Az első generáció tagjai, Bak, Mengyán és Keserű 1983-tól a puhuló diktatúra alatt átszivárogtak a Műcsarnokba. Akkor azt találtam nyilatkozni, hogy a Műcsarnokban vagy a Velencei Biennálén bárki kiállíthat, a Józsefvárosiban azonban nem. Néray Kati erre nagyon megharagudott, de mondtam neki: ha neked Todor Zsivkovnét ki kell állítanod, akkor kiállítod, vagy el kell menned onnan. Józsefvárosban mindent a művészek találnak ki, ők hívják meg a kurátorokat, és nem a kurátorok a művészeket. Mi találtuk ki a zacskókiállítást, az ékszerkiállítást, a Vizuális játékok kiállítást, ahol a világon először mutattuk be a Rubik-kockát, és két filmet forgattunk Rubikról a tévének 1977-ben. Megcsináltuk a szék-kiállítást, 1000 frankot adtam a Wassily-székért, Nagy Elemértől elhoztuk az Alvar Aalto-széket, dobogón volt piros szalaggal bekerítve,

szereztünk Bertoia-széket, tudtuk, hol van, összeszedtük mindet.

Alapelvem volt, hogy minden a látókörünkbe tartozott, aminek színe és formája van.”

Fajó János a magyar művészeti élet kiemelkedő alakja volt, aki a Kádár-korszakban is képes volt megőrizni függetlenségét szellemi és anyagi értelemben. Ebben nagy szerepet játszott vegyész felesége, aki biztosította a megélhetését. Művészeti szemléletét jelentősen befolyásolta mestere, Kassák Lajos, akinek elveit és gondolkodásmódját később számos tanítványának adta tovább szabadiskolai oktatása során.

A 70-es, 80-as években Fajó János és művésztársai úttörő módon alternatív intézményrendszert hoztak létre a hivatalos pártállami struktúra mellett. Ennek része volt a Pesti Műhely nevű neoavantgárd képzőművészeti alkotóközösség, valamint egy kiállítóterem-hálózat, amely vidéki művelődési házakban működött, összhangban az akkori kulturális politika irányelveivel.

Fajó János 1976 és 1988 között a Józsefvárosi Galéria vezetője volt, ami jelentős szerepet játszott az alternatív művészeti szcéna támogatásában. Művésztelepet alapított és szabadiskolát vezetett Szerencsen és Encsen, kiegészítve oktatási tevékenységét. Szoros viszonyt ápolt például a Párizsban élő Vasarely Victorral és a bázeli Carl Laszlo (László Károly) neves műgyűjtővel.

A Fajó által vezetett Józsefvárosi Galéria több mint egy évtizeden keresztül biztosított kiállítási lehetőséget a Pesti Műhely köréhez tartozó művészeknek, akik közül sokan a modern magyar képzőművészet meghatározó alakjaivá váltak. Olyan neves alkotók tartoztak ide, mint Bak Imre, Nádler István, Keserü Ilona, Mengyán András és természetesen maga Fajó János is.

A Pesti Műhely, amely eredetileg 1971-ben Budapesti Műhely néven alakult, különösen aktívvá vált 1976 után, amikor Fajó átvette a Józsefvárosi Galéria művészeti vezetését. Itt rendszeresen szerveztek a csoport szellemiségének megfelelő kiállításokat. Törekvéseiket nagyban támogatta Fábián László, aki akkoriban a Népművelési Intézet képzőművészeti főelőadója volt.

A Pesti Műhely fő célkitűzése az volt, hogy a művészetet kivigyék a műtermek falai közül, és megismertessék a szélesebb közönséggel a neoavantgárd stílusú alkotásokat. Fontosnak tartották, hogy a művészek befolyásolják az emberek teljes vizuális környezetét, beleértve a design területét is. Nagy hangsúlyt fektettek az iparművészeti termékekre és az alkalmazott művészeti műfajokra. Különösen előtérbe helyezték a sokszorosítási technikákat, hogy a művészeti alkotások reprodukciói minél több emberhez eljuthassanak.

Fajó János 2018-ban bekövetkezett haláláig aktív és befolyásos szereplője maradt a művészeti életnek, hagyatéka továbbra is jelentős hatással van a kortárs művészeti szcénára.

Zacskókiállítás 1979-ben

De térjünk vissza a kiállításra, melyről az alábbi filmhíradóból értesültem én is. Érdemes megnézni, különösen, ha valakit érdekel a cikk további része is, mely a kiállítás fogadtatását mutatja be.

Az Esti Hírlap Zacskó ’79 című írása szerint a Józsefvárosi Kiállítóterem változatos szatyorkiállítást mutatott be, amely külföldi és hazai példákat egyaránt felvonultatott. A külföldi szatyrok színesek, ötletesek és informatívak voltak, míg a magyar példányok többnyire fantáziátlannak és színtelennek bizonyultak, kivéve néhány kiemelkedő darabot, mint a Hungaroton és a Fabulon szatyrai.

A szerző szerint a kiállítás rávilágított a magyar reklám- és csomagolástechnika hiányosságaira, felvetve azt a kérdést is, helyes-e az áruházi reklámszatyrokat és a gyári reprezentációs tasakokat egy kategóriába sorolni. Bár a téma látszólag apróságnak tűnhet, valójában fontos része egy nagyobb problémakörnek, és felhívja a figyelmet a hazai reklám- és csomagolóipar fejlesztésének szükségességére.

Gyetvai Ágnes a Művészet folyóirat Zacskókiállítás című kritikájában azt emelte ki, hogy a kiállítás a mindennapi élet tárgyait emeli művészeti szintre. Ezt írta: a Józsefvárosi Galéria „példaadó abban, hogy

gyakran szerepelteti kiállításain a mindennapi élet használati tárgyait, programja újra és újra alkalmat ad arra, hogy a köznapi vizuális környezet funkcionális és esztétikai színvonalát tudatosan átértékeljük”. A kritikus szerint a zacskókiállítás aktualitását az adja, hogy az azt megelőző évtizedben a műanyag tasakok elterjedtek és népszerűvé váltak Magyarországon is. Furcsa érzés ezt ma olvasni, hogy a műanyagnak még komoly kultusza volt, a plasztik gyakran tűnt pozitívumnak, míg ma a műanyag pejoratív értelemben a tömeggyártás szimbóluma, a környezetvédelem szempontja sokkal fontosabb, mert belefulladunk a zacskótengerbe.

A cikk kiemeli, hogy a zacskó nemcsak praktikus használati tárgy, hanem mozgó reklámfelület is, amely az utcaképet is formálja. Gyetvai idézi Jerger Krisztina művészettörténészt, a kiállítás szervezőjét, aki szerint a zacskó elsősorban stíluskérdés. A kritika is megemlíti, hogy a kiállítás nemzetközi anyagot (Helsinkitől Tokióig) vonultat fel, amelyben a magyar zacskók nem tűnnek ki különösebben kreatív grafikai megoldásokkal, de nem is kifejezetten ízléstelenek. A tárlat bemutatja a zacskódesign fejlődését, a korai tipográfiai megoldásoktól az op art és pop art hatásokig. A legvonzóbbnak a tiszta fotóeljárással készült reklámok tűnnek, amelyek realizmusa különösen hatásos.

Damil, dada és nyél

Ha már szó esett a kiállítás kurátoráról, Jerger Krisztináról, róla azt írta a Magyar Ifjúság, hogy nevét már megtanulta a képzőművészeti szakma, a fiatalok közül ő az, aki leginkább szeret feltűnést kelteni. Azaz,

eltérni a megszokottól, a hagyományostól.

No, azt sem úgy, hübelebalázs módjára, hanem nagyon is átgondolja, mit, miért és hogyan tesz. A Magyar Hírlapban Wagner István Tasakok bemutatója című írásában úgy látta, a kiállítás – amely része egy nagyobb folyamatnak, melynek célja a kortárs környezetkultúra alakítása – a mindennapi tárgyak művészeti és kulturális jelentőségét vizsgálja. Kiemeli Fajó János festőművész nyilatkozatát, hogy

A zacskók egyszerre funkcionális tárgyak és esztétikai alkotások, amelyek gazdasági és reklámcélokat is szolgálnak.

A kiállítás nemzetközi anyagot vonultatott fel, de Wagner örömmel jegyezte meg, hogy számos jól sikerült magyar példány is található közöttük. A cikk szerint ez nem ad okot elbizakodottságra, hiszen még mindig sok a fejlődési lehetőség.

Wagner István szerint a tárlat célja nem a megoldások kínálása, hanem az illetékesek figyelmének felhívása egy olyan lehetőségre, amellyel nem mindig sáfárkodnak jól. Kiemelte, hogy Jerger Krisztina, a tárlat rendezője kreatív módon, a témához illően állította ki a zacskókat: pirosra festett partvisnyelekre húzta fel őket, melyek áttetsző damilszálakról lógtak a mennyezetről.

A partvisnyelek az Élet és Irodalom kritikusát, Vadas Józsefet is megihlették, ő egyenesen a Seprűnyélen a Parnasszusra címet adta írásának. „A rendező, Jerger Krisztina tucatnyi seprűnyelet függesztett föl vízszintes helyzetben vékony damilszállal a mennyezethez. A rudak szemmagasságban sorakoznak és kellemes ritmusban szinte felszeletelik a helyiséget. Mint a mesebeli seprűvel, ezekkel a közönséges tárgyakkal is csoda történt. Kiderült, hogy a partvis olcsó és dekoratív kiállítási installáció. Csak éppen úgy kell bánnunk vele, mint a gyerek, aki

egy fadarabban is felfedezi az autót vagy a repülőgépet.”

A cikk párhuzamot vont a dadaista és pop art művészek munkáival, akik szintén hétköznapi tárgyakat emeltek művészi szintre. Vadas is kritikusan megjegyzi, hogy bár vannak magyar zacskók a kiállításon, minőségük és elterjedtségük még hagy kívánnivalót maga után, összevetve a külföldiekkel. A kiállítás egyben társadalomkritika is, rámutatva a magyar reklámszatyrok hiányosságaira és fejlesztési lehetőségeire. A szerző azt hangsúlyozza, hogy a reklámszatyrok nemcsak funkcionális tárgyak, hanem potenciálisan esztétikus és tartós használati eszközök is lehetnének.

A kritikus szerint a tárlat egy intellektuális vállalkozás, amely arra ösztönzi a látogatókat, hogy új szemmel tekintsenek a hétköznapi tárgyakra, és felismerjék azok rejtett esztétikai értékét. „A kiállítás minden, csak nem játék. Legalábbis nem öncélú. Halálos komoly vállalkozás. Még azt is mondhatnám, nem félve a blaszfémiától: intellektuális. Mert olykor ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy

Egyben felhívta a figyelmet a magyar reklám- és csomagolástechnika fejlesztésének szükségességére is. Hogy az 1979-es Zacskók kiállítás hatott megtermékenyítően a kortárs értelmiségi diskurzusra, ezt bizonyítja Vadas Józsefnek az ÉS következő számba írt, csomagolásról szóló hosszabb cikke. Elemezve a hazai élelmiszeripar csomagolás- és formatervezését, arra jut: „Ha most arra gondolok, milyen szép és biztonságos az exporttojás csomagolása, és milyen gyanúsan szürke és laza a hazai piacra szánt tojások doboza, akkor arra a végső következtetésre jutok: idehaza

se nem pakolunk, se nem csomagolunk tisztességesen.”

Dürer Budapesten – az eltűnt zacsi nyomában

Az Élet és Irodalomban még egy írás járta körül a témát, Frank János Még egyszer; a zacskó című cikkében reagált az addig megjelent írásokra, és elismerően nyilatkozott a kiállítás koncepciójáról, amely az alkalmazott grafika egy új, eddig kevéssé elismert ágára hívja fel a figyelmet. A nájlonzacskók grafikája szerinte még a plakátoknál is nagyobb publicitást élvez, hiszen állandóan jelen van az utcákon, az emberek karján.

Az ironikusan megírt cikk kitér a kiállítás plakátjára is, amely körül kisebb botrány alakult ki. A plakát egy meztelen férfit ábrázolt nájlonzacskóval a karján, Kemény György grafikusművész alkotása, ő Albrecht Dürer önaktját használta fel.

Frank az értetlenségét fejezi ki a plakát eltávolítása miatt, védelmezve a művészi szabadságot és a minőségi alkotások létjogosultságát. A plakát – amit egyébként a galériában meg is lehetett vásárolni – ugyanis egyszer csak eltűnt. A bejáratnál, a teremőrnél és a hirdetőoszlopokon is hiába keresték. Frank János szerint a plakát nyomdatechnikailag kellően absztrahált volt, szerinte kimondottan jól sikerült művészileg is, és a grafika szerinte bevonzotta volna a közönséget, noha látogatókból amúgy nem volt hiány. Azon morfondírozott, vajon betiltották-e a plakátot, mert valaki ízléstelennek minősíthette. Ha így történt, az szerinte képrombolással ér fel, és álszent prüdériának gondolta, amin maga Albrecht Dürer – akiről közterület is volt már akkor elnevezve fővárosunkban – is bizonyára felhúzta volna a szemöldökét.

Végezetül egy olvasói levél a szegedi Kovács Piroskától, aki az ÉS-be az alábbi levelet küldte: „Mint lapjuk régi előfizetője mindig örülök, ha a rádióban vagy a televízióban az ÉS cikkeire, vitáira hivatkoznak. A 34. számú filmhíradóban mégis zavart, hogy a zacskókiállításról szóló »riportocskában« két cikkük is látható volt. Ha ezt önök

reklámnak szánták, nem volt jó reklám.”

A szerkesztő válasza: A filmhíradó nem reklámműsor, szerkesztésébe pedig nincs beleszólásuk. A riportot éppúgy a moziban látta először néhány munkatársuk, mint az olvasójuk,

aki – s ezt köszönettel nyugtázták – félti a jó hírünket.