A művésznő apró fintorral a szája sarkában fordította el a tekintetét. Biztos valami ügynök, sziszegte alig hallhatóan. Nemrég neki is megpróbált eladni egy biztosítást egy hasonló alak, nem is értette, miért ült le vele egy asztalhoz, hiszen pontosan tudta, kizárt, hogy bármilyen formában előnyös lesz számára a beszélgetés, mert már az előzetes bemutatkozás során egyértelművé vált: neki nem áll rendelkezésére akkora összeg, amit az a férfi befektetni javasolt. De annyira megbabonázta a középszerűségnek, igénytelenségnek és stílustalanságnak az a sajátos eleme, ami a férfi egész megjelenésére kiült, hogy nem volt képes ellenállni neki. Az is lehet, jutott azonnal eszébe, hogy az egész beszélgetéssel az a férfi járt jól, sőt szinte bizonyosan ez a helyzet, elvégre hányan mondhatják el magukról, hogy hosszú perceket tölthettek az ő társaságában. Ezt egyre kevesebben állíthatják magukról, szőtte tovább gondolatait, ami azt is jelenti egyúttal, hogy egyre nagyobb értéket képvisel a vele eltöltött mégoly csekély idő. Ezt az a kis felszolgáló bizonyára nem érti, azért nem jött még ide felvenni a rendelését. Körbenézett, pillantásával a másik felszolgálót kereste, azt, aki már akkor itt dolgozott, amikor ő még csak ismerkedett a környékkel és a helyi kis kávézókkal, még nem tudta, melyik lesz számára az igazi, az a bizonyos kávézó, ami összeforr a személyével, amelyik talán egyszer kitűzheti a cégérre, hogy ide járt A művésznő. Türelmetlenül nézett körbe ismét, fülbevalóján a gyöngyök összekoccantak, végül megpillantotta a régi ismerőst. Barátnak azért nem hívná soha, elvégre egy felszolgálóról van szó mindössze. Annak viszont kiváló, hiszen még a nevét sem tudja. Most is milyen elegánsan közelíti meg az asztalt, a szája szegletében távolságtartó mosollyal. Nem, nem a szokásost, csak egy buborékos vizet kevéske jéggel, mert vár valakit, mondta halkan és kissé bizalmasan a művésznő, amire a felszolgáló alig hallhatóan annyit mondott: Oh. Ismét valaki, aki elmondhatja magáról, hogy vele beszélgetett, futott át az agyán, s visszazökkent abból a furcsa kibillenésből, amiben eddig volt. A buborékos víz kis jéggel szinte azonnal megérkezett. A felszolgáló halkan azt mondta: Művésznő, elnyomva ezzel a zörrenést, ahogy a pohár odakoccant az asztal lapjához. Nem válaszolt, csak félig leeresztett szemhéja mögül pillantott rá a felszolgáló kezére, majd kecsesen bólintott. Ült és várt, lassan kortyolta a vizet, nem úgy, ahogy a szomszéd asztalnál vedelték, mintha egyenesen szomjan akarnának halni. Ahogy a hűvös víz apró kortyokban lecsorgott a torkán, elsuhantak a kellemetlen gondolatok. Nyugalmat erőltetve magára a táskájába túrt és keresett valamit. Nem volt benne biztos, mit akar onnan kivenni. A telefon egyszerűen alpári lett volna, a kezébe akadt kulcsra nem volt szüksége, végül egy zsebkendőt vett elő, amit finoman a nyakához érintett, mintha le akarna onnan törölni valamit. Az asztalon lévő brosúra után nyúlt, belelapozott. Valami nő volt a borítóján, egy pillantást vetett csak rá, felvonta a szemöldökét, jelezve, hogy nem tudja, kicsoda az a nő, ebből következően nem is akar részleteket megtudni az új alkotásról, amiben szerepel, egyébként is olyan, mint a többi tulajdonság nélküli liba, ilyenek kerülnek manapság a programfüzetek elejére, persze érthető, ez ilyen világ. Semmi érdekeset nem talált a füzetkében, mégis lapozgatta pár percig, majd egy közepes sóhaj társaságában az asztalra ejtette. Felemelte a fejét, és arcát a nap felé fordította, még épp odasütött két épület között. A meleg sárga fénynyaláb aranyszínűre festette a bőrét. Behunyta a szemét és egészen finoman elmosolyodott. Meg sem mozdult, annyira szépnek érezte ezt a pillanatot. A nap hamarosan elbújt a házfalak mögött, a művésznő érezte, hogy már nem melegíti az arcát. Kinyitotta a szemét, és az órájára pillantott. Meglepetten olvasta le az időt a kis számlapról, de nem tűnt feldúltnak. Nem jött el az az illető, pedig ragaszkodott a személyes találkozóhoz, valami könyvről és interjúról ejtett szót, a nevére nem emlékszik. Intett a felszolgálónak, aki a megszokott, kimért kedvességgel lépett az asztalához. Nem jött?, kérdezte halkan és szenvtelenül a felszolgáló. Nem, mondta a művésznő, talán szórakozott voltam és nem is mára beszéltük meg. Hanem holnapra. Vagy egy hét múlva, tette hozzá elmélázva. Igen, ez könnyen lehet, mondta a felszolgáló. Ez esetben akkor legyen talán egy konyak, mondta a művésznő kecsesen. A felszolgáló meghajolt.
Teschauer Irma
