1782-ben Hont vármegyében eltűnt egy mészáros. Holtteste nem került elő, de 131 embert elítéltek. Sokakat páratlan kegyetlenséggel kivégeztek, másokat börtönbüntetéssel, kényszermunkával és száműzetéssel sújtottak, 64 gyermek maradt árván.

Láttam a premiert. Nem voltam felkészülve rá. Hiába tudtam, hogy miről szól, tudni más, mint tapasztalni. Sírtam, majd nevettem és ismét sírtam.

Az előadás csodálatos, szörnyű, tragikus és szerethető.

Katarzis mindössze 50 percben. A színészek elképesztők, a díszlet, a szöveg és a koncepció pedig magával ragadó. Ritkán mondok ilyet, de legalább kétszer nézős darab. Az író-rendezőt, Boda-Novy Emíliát az előadás fogadtatásáról kérdeztem.

Milyen közönségnek játszottatok eddig?

A főpróbát és a premiert barátaink és az alkotók körében tartottuk, de voltak külsősök is. Értették a nyelvezetét, a humorát, a történetet, aminek nagyon örültem, de az egy értő közönség volt: színészek, művészek, rendezők, alkotótársak. Kíváncsi voltam, milyen lesz, ha elvisszük más közegbe. A premier után Szlovákiában egy iskolában játszottuk magyar diákoknak. Koncentráltunk arra, hogy jó színházi élményt kapjanak, vittük a díszletet, a füstgépet és a fényeket, amiben Szegedi Tamás András nagyon sokat segített. Teljes pompájában kaphatták meg az előadást. Jó érzés volt, hogy értették a poénokat, átjött nekik a darab lényege, tartalma és üzenete. Eddig ötször játszottuk, mindig pozitív visszajelzéseket kaptunk, és kiderült, megél akár egy tanteremben is.

Mi volt a koncepciód?

Hogy rövid legyen, tömör, humoros és megrázó. A szűk 50-55 percben ezek között lavírozunk. A színészi játékról is volt egy kép a fejemben: szerettem volna, hogy a játék finoman hangolt, már-már filmes legyen. Ki akartam próbálni, hogyan tudom a nézőket bevonni,

hogyan válnak eggyé a karakterekkel, hogyan válnak rabbá, vallatóvá,

s tudnak velünk együtt lélegezni, hol tudom őket csőbe húzni úgy, hogy nem számítanak rá. Működött. Nem hiszem, hogy a néző úgy érzi, piszkálva van előadás közben, mert ezt próbáljuk finoman, de mégis szemtelenül kijátszani. Ebben a színészek nagyon jó partnerek, kihozzák a nézőből, amit kell. Ahogy Nemcsók Nóra és Csányi Dávid ritmusos, pregnáns karakterváltásokkal a nézők szeme láttára alakul át, az a történet vezetésében is segít. Azért beszélek ilyen felszínesen, mert nem szeretném lelőni a poénokat.

Nagyon nehéz volt feldolgozni a témát.

Magunkban is, leírni is, a szereplőket megismertetni, megszerettetni – ugyanis ők éltek valamikor. A történet megrázó, mert valóságos. A legfontosabb az volt, hogy a nézők értsék ezt, és tanuljanak az események hátteréről. Fontos, hogy beszéljünk azokról, akikkel ez megtörtént, megemlékezünk róluk.

Milyen visszajelzéseket kaptatok?

Az egyik legfontosabb Kele Fodor Ákosé volt. Ő sokat segített a történet hátterének megismerésében, az anyaggyűjtésben, régóta foglalkozik a témával, könyvet írt erről Honti hantok címmel. Miatta izgultam a legjobban, mert ismeri a sztorit, amit én egy picit alakítgattam. Néhány helyen muszáj volt a karaktereknek meséket adni a szájukba, hogy könnyebben kapcsolódjunk hozzájuk. Használtunk olyan családi történeteket, amikről édesanyám mesélt, családtagokat használtunk inspirációnak, akik színesítik a karaktereket. Ez hozzátesz a darabhoz, de izgultam, vajon Ákos mit szól hozzá. De szerencsére minden apró utalást értett, a cigányokról, a viccekről, a tárgyalásról. Volt egy érdekes megjegyzése: már több éve benne van a kutatásban, és amikor a nézők nevettek, ő akkor nem tudott nevetni, mert összefacsarodott a szíve, amikor a nézők sírtak, ő nem tudott sírni, mert ismerte ezeket a történeteket.

Hol játsszátok legközelebb a darabot?

Szeptember 13–14-én a Független Színházban (Páva utca 30.), 15-én pedig megyünk Kemencére, ahol az eset megtörtént, valószínűleg bemegyünk a kínzókamrákba is. Ez sokat jelent lelkileg a színészeknek és a nézőknek is. Azt hiszem, méltó megemlékezés lesz. Ritkán adódik a színházban, hogy a valóság találkozik azzal, amit alkotsz. Amikor a tragédia eredeti helyszínén játszunk, mintha visszahoznánk a történteket, és mintegy visszajátszva valósággá válna újra. Izgalmas és hátborzongató is egyben. Ott nagyon kevesen laknak, remélem, lesznek nézőink azért. De ha csak magunknak játszanánk, az is vérfagyasztó. Remélem, nem okozok örök traumát a színészeimnek ezzel.

Farkas Ramóna

Nyitókép: Független Színház