A szeptemberre áthúzódó hőség, majd az özönvízszerű eső és hirtelen jött téli hideg hatására teljesen elveszítettem az időérzékemet, és már szerda este úgy ültem ki a Rákóczi étterem teraszára, mintha vége lenne a hétnek. „Milyen nap van ma?”, kérdeztem Bujdosó Janit, „szerda”, felelte. „Még csak? – csodálkoztam. – Pedig ilyenkor már mindig legalább péntek szokott lenni.”

Totális időzavarom vasárnap hatalmasodott el a Szenes Iván téri emlékkoncerten, mert több évtizedet repültem vissza. Amikor este hat órakor megérkezünk a térre, az egybegyűlt hatalmas tömeg síri csendben várta az időutazást. Még a színházakban is van némi halk moraj az előadás kezdete előtt, itt azonban inkább a vasárnapi misére gyülekezők némasága volt jellemző, pedig a templomok befogadóképességét jócskán meghaladó tömeg esetében nem erre számított az ember.

Ha nem fekete-fehér fotót látok a hatvanas évek végéről, mindig meglep, hogy már akkor is színes volt a világ, pedig bőven éltem már, ezért emlékeznem illene, hogy a Bambi vörös volt, mint az úttörőnyakkendő. Ugyanígy meglepett, amikor vasárnap este hirtelen teljes hangszerelésben szólaltak meg az erősítőkből a fejemben évtizedeken át gazdátlanul keringő dallamfoszlányok. Amikor felcsendült az Állami áruház című film leghíresebb betétdala, a Duna-parti csónakházban, azonnal egy régi presszóban éreztem magam, ahol egy forint húsz fillér a presszókávé és három-ötven a fél konyak.

Szóval ezt a dalt is Szenes Iván írta. Ez a mondat még többször elhangzik az este folyamán, mert újra és újra meglepődtünk, hogy mekkora ez az életmű. Az Állami áruház forgatásakor még csak huszonéves volt a szerző (mármint Szenes Iván), és nem lehetett könnyű az ötvenes évek Magyarországán filmslágert írni. Neki mégis sikerült. A dal legemlékezetesebb sora a „csókból csattan száz”, de az én igazi kedvencem, a „kovács most mattot kap”.

Utóbbi sajnos most nem hangzott el, mert a számnak egy átköltött változatát hallhattuk, amelyben a Szenes Iván térre szólítják a rajongókat. Itt kell megjegyeznem, hogy nekem kicsit sok volt az átköltés az este folyamán. Határozottan zavaró a szövegeknek ez a kényszeres aktualizálása. Úgy éreztem, hogy aki ide ellátogat, az az eredeti szövegekre kíváncsi.

Az Úgy szeretném meghálálni viszont nem okozott csalódást. Nyolcéves gyerekként kicsit féltem ettől a számtól, mert volt valami édes-bús keserűség benne, a jóvátehetetlen mulasztás szomorúsága. Szeretném meghálálni. Mi az akadálya? Opitz Barbara tökéletes magabiztossággal szólaltatta meg az összes hangjegyet, és annál a résznél, hogy „légy ezentúl mindig boldog”, maradéktalanul újra átéreztem egykori szorongásom, amikor kettest kaptam fizikából, és nem mertem megmondani apámnak, ezért anyámnak vallottam be először, hogy ő rendezze el valahogy apámnál az ügyemet.

Hiba volt viszont az énekesnőre bízni a Nem csak a húszéveseké a világot. Ez férfihangra íródott, egy idősödő férfi hangjára. Hogyan tudná átélni egy fiatal és szép nő egy öregedő pasi féltékenységét, hogy a fiatalok lenyúlják előle a nőket? Jóllehet Aradszky László fiatalon tette híressé a dalt, mégis hitelesebben tudta megszólaltatni a generációs konfliktust.

Telitalálat volt viszont Bodrogira bízni A legtöbb ember ott hibázza el című klasszikust. Hiába néztem utána, hogy mikor született a dal, nem találtam megbízható adatot. Annak idején az Apostol zenekar tolmácsolásában ismerhettük meg a számot, de énekesük tenorba mászó hangjának az én ízlésem szerint túl magas a cukortartalma. A kilencvenéves Bodrogi hangja viszont valami infernális mélységekből szakadt fel.

Amikor megláttam őt a színpadon, őszintén aggódtam, hogy képes lesz-e végigcsinálni az egész estét, de egyre jobban belejött, és nemcsak konferált, de énekelt is, s mindezt utánozhatatlan spontaneitással. Bodrogi úgy énekelte „A legtöbb ember ott hibázza el, hogy néha léhán álmodozni mer” sorokat, hogy a világhíres Tom Waits azonnal meghívta volna egy dupla rumra, mert ő sem tudta volna hitelesebben előadni.

A szépkorúak helyzete iránt érzékeny érdeklődést mutató Schmuck Andortól frappáns választás volt az Egy tisztes őszes halánték, melynek Charleston-ritmikája rögtön megidézte a Maga rég nem lesz a világon című klasszikust. Ennek szövegét az apa, Szenes Andor jegyezte, és a dal el is hangzott később Bodrogi és Szenes Andrea tolmácsolásában.

Schmuck Andornál kezdtem viszont gyanakodni, hogy nem teljesen élő előadást hallok. Az énekes hangja magabiztos volt, színpadi kiállása meggyőző, szóval nem értem, miért kellett őt valami hangtechnikai trükkel megtámogatni. Persze ha valóban ez történt, s nem csak én hallucináltam oda valami csúszást-botlást.

Sajnos ennek a kéretlen beavatkozásnak köszönhetően utána már minden előadónál azt figyeltem, hogy a hangját kozmetikázzák-e, vagy azt hallom, amit a mikrofonba énekel. Csonka András, Poór Péter és Soltész Rezső előadása tökéletes hitelességgel hozta vissza a hetvenes éveket, és gyaníthatóan élő volt, de semmiben nem lehettem már biztos.

Itt ismét Bodrogi sietett a segítségemre, Voith Ágival. A Jamaicai trombitás nagy kedvencem. Magyar dalszövegíró aligha írt még frappánsabb sorokat, mint hogy „előkelő, akár egy brit naszád”. Nyolcévesen nem nagyon tudtam, mi az a naszád. Egyik osztálytársamat Naszádi Józsefnek hívták, a szomszéd utcában lakott, és ha beteg voltam, mindig ő mondta meg, mi a lecke.

A szöveg nagy erőssége, hogy a jamaicai szóban kettő hangsúlyt is elhelyez a szerző, mert a -ma és a -ka szótagot is meg kell nyomni. A latin ritmus diktálja így, és ahogy a fentebb említett Charleston-lüktetésű számok szövegében, itt is sikerült bizonyítani a szerző(k)nek, hogy a magyar nyelv könnyedén hozzáigazítható az idegen táncritmusokhoz.

Bodrogi és Voith olyan duettet adtak elő, amely minden volt, csak nem playback. A legváratlanabb időzítéssel mondtak ki sorokat, és valami humoros színpadi kötözködést is előadtak, szóval én abban a biztos tudatban mentem haza vasárnap este, hogy élő előadást hallottam, és külön ajándék, hogy Voith hangjában még mindig ott van az a cigarettafüstös kabaré-rekedtség, ami egykor is jellemezte.

Az Apostol esetében az élő előadás és a hangtechnikai kozmetikázás aránya az utóbbi felé billent. A zenekarról annak idején beszélték, hogy komolyabb ambíciókkal indult a pályafutásuk annál, mint hogy a mulatós műfaj határát súroló könnyes-bús melódiákkal ríkassák meg a csalódott szerelmeseket. Kezdetben állítólag jazzrockot játszottak, és a profi fúvósok okán a Blood Sweat and Tears és a Chicago zenekarokat emlegették velük kapcsolatban. Persze vasárnap este erre senki nem volt kíváncsi, ami érthető, és a közönség meg is kapta Meződi Józseftől azt a behízelgő, fátyolos hangú romantikát, amire vágyott, a fúvósokat viszont elektronika helyettesítette, ami szintén érthető módon senkit nem zavart.

Fotók: Huszár Boglárka (2023)
Videó: Takács Mari