Néha bizonyos melódiák szöveggel együtt hosszú napokra befészkelik magukat az ember tudatába. Különös viselkedése ez az emberi elmének, amely számos különb talányt is produkált már, ezért nem ütközünk meg rajta, pedig elgondolkodtató, vajon mióta létezhet ez a jelenség. Nem lehet egyidős emberré válásunkkal, mert több tízezer éve aligha léteztek még komponált szövegek és dallamok. Olyanok, amelyek a nap bármely órájában orvul ránk rontanak és az agyunkat marcangolják.
Mert szabadulni szeretnénk tőlük, de mindegyre ott szólnak, és amikor néha már azt hisszük, hogy elhallgattak, mindig újra megszólalnak. Olyanok, mint a csuklás, ami néha abbamarad, és amikor felsóhajtunk, hogy vége, azonnal újrakezdődik. Ugyanígy voltam én is egy héten át a Találkozás egy régi szerelemmel című Gábor S. Pál – Szenes Iván kompozícióval. Pedig ez nem is hangzott el a Szenes Iván téren rendezett zenés emlékezésen.
Merész vállalás volt odalátogatnom, mert előre tudtam, hogy a régi slágerek aknamezejére lépek. A Találkozás el sem hangzott, viszont a szöveg szerzőjét dicséri, hogy azonnal ráismertem, beazonosítottam bizonyos stílusjegyek alapján, és a dal magától elkezdett szivárogni gyanútlan tudatom repedésein át, mint a talajvíz. Lassan tócsává gyűlt, és egy reggel arra ébredtem, hogy a rossz randevú, de megbocsátható sor az istennek sem távozik a fejemből.
Már hogy a fenébe lehetne megbocsáthatatlan egy rossz randevú, zavartam volna el magamtól a gondolatot, de máris ott volt a következő sor. Egy torz mosollyal búcsút int az ember. Belenéztem a tükörbe, és határozottan torznak láttam a mosolyomat. Én a torz mosolyt inkább grimasznak nevezném vagy vigyornak, de ezek a szavak valóban nem illenek egy dalszövegbe.
Innen viszont nem volt megállás, dőltek a slágerszövegek, amelyeket vasárnap este hallottam a Szenes Iván téren. Egy tisztes őszes halánték a nő számára ajándék. A halántékomhoz emeltem torz mosolyomat, majd hallgattam, ahogy kattog a fejemben a megszakadt lemezbarázda, mint egy üres forgópisztoly, amiben nincs töltény, jöjj, néhány órás napsütés, még kell, hogy… Itt majdnem megállítottam a szembejövő járókelőt, hogy megkérdezzem tőle, még mi kell.
Aztán pár napos szenvedés után végre arra ébredtem, hogy elmúlt a dallam, a szöveg, aztán ahogy leér az első kávé, hallom megint. Még kell, hogy egyszer együtt… Egyszer együtt mit? Őszintén kíváncsi leszek, hogy itt mivel töltötte ki a hiányzó szótagokat a dalszerző. Hogy egyszer együtt mit csináljunk. Játsszunk? Látsszunk? Ássunk? Másszunk? Megnézem a szöveget. Járjunk. Ó, az istenit.
Mindenféle módszerrel próbálkozik az ember, hogy kimenjen a fejéből a dallam. Kirándulás közben harsányan énekeli, hogy egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk és harcolj érte, de öt perc múlva tisztán hallom, hogy néhány órás napsütés. Aztán módszert váltok. Meghallgatom ötször egymás után a számot, és a két utolsó alkalommal hangosan, végül már üvöltve együtt éneklem a szöveget.
Egy darabig hatásos. Egy idő után viszont teljesen hatástalan. Mosolyogva nézek barátaimra. Ők tudják, hogy mi szól a fejemben. Tapintatosak. Sohasem tesznek fel olyan kérdést, amiben szerepel olyan szó, ami része a szövegnek. Velük is megesett már hasonló, nem is egyszer.
Óvatosan kérdezem tőlük, mi volt a leghosszabb időtartam, és azt a választ kapom, hogy két-három hétre is képes egy dallam befészkelni magát az ember agytekervényeibe.
Szomorúbb pillanataimban hajlamos vagyok úgy gondolni, hogy a felnőtt ember agya a gyermekként hallott közepes vagy annál is gyengébb dalszövegek szemétdombja, ahol a slágerek mellett ott vannak az énekórán tanult mozgalmi indulók is. Mi mással magyarázható, hogy a legváratlanabb pillanatokban is dúdolni kezdjük a jöjjetek ezrével állni a sorba, kardotokat sosem érheti csorba sorokat. Érezzük, hogy a dalköltő nem tudta elereszteni ezt a vacak rímet, csak azt nem értjük, hogy mit keres hatvanöt éves elménkben egy ilyen selejtes sorpár.
Merész kijelentés talán, hogy számos magyar népdalt is ide sorolok. Gyermekként sokat szenvedtem a Kodály-módszertől, főleg mert olyan népdalokat kellett megtanulnunk, amelyekben mindenféle tollas állatok hemzsegtek, főleg pulykakakasok. Én a pulykát is nagyon rondának láttam, a kakasoktól rettegtem, a kettő együtt pedig maga volt a halál. És az énektanárnők ezzel nyomasztottak éveken át.
Sajnos a velem egykorú fiataloknak a kamaszkor küszöbére érve egy meglehetősen vegyes halmazállapotú massza állt össze a fejében kárikittyom tyúkokból, a puskájukhoz szerelmes szózatot intéző munkásőrökből és rossz randevúkat vizionáló presszózongoristákból, hogy aztán ezt öntse nyakon fémes fortyogással a hetvenes évek kemény rockja, amely nem kevésbé ostoba szövegekkel pusztította maradék agysejtjeinket.
Lassan három hét telt el a Szenes Iván téren tett látogatásom óta, és a helyükre kerültek fejemben a dalok, sorok, rímek, nem kattog már a megszakadt barázda. Békésen koccint egymással a munkásőr meg a bárzongorista, Kodály pulykákat etet, miközben metálénekeseknek fáj az élet, Seress Rezső pedig azt fütyörészi, hogy szeressük egymást, gyerekek.
