A Vas utca elején, az SZFE szomszédságában van a régies hangulatú Bihary órásüzlet. Alapították 1936-ban, olvasom a kirakaton, és a múltról kérdezem Bihary Zsuzsannát, aki édesapja halála óta, jó 10 éve önállóan viszi az üzletet. Zsuzsanna is órás – nem sok női órás van, jegyzi meg, az emberek csodálkoznak is, mert ez férfimesterségként él a fejekben.
A családnak földbirtoka volt az Erdélytől nyugatra eső Partiumban, „fél Bihar az övék volt”, mondja Zsuzsanna, de hogy hol és mennyi, nem tudja, mert erről nem beszéltek otthon, a dokumentumokat pedig nem őriztek meg a kitelepítéstől félve az 50-es években.
A dédpapa igazi magyar úr volt, kezességet vállalt barátai kártyaadósságáért – ő nem kártyázott –, s erre ráment minden birtoka. Amúgy is mindent elvesztett volna, és Trianon után az egész család Debrecenbe költözött, ahol a nyolcgyerekes jogász a református egyház szolgálatába szegődött. Fia, Zsuzsanna nagyapja már 1918 körül átjött Magyarországra a románok megszállta Temes vármegyéből, azzal a feltett céllal, hogy órásnak tanul. Így is tett.
Szeme, keze, lába megvolt, mehetett katonának
Budapesten kezdett dolgozni alkalmazottként, majd a Gerlóczy utcában üzletet nyitott, s néhány év múlva átköltözött a Szentkirályi utcába. Ezt a dátumot őrizte meg a cégtábla. Itt volt a Rádió, a Trefort utcában rendelőintézet nyílt és a Stühmer csokoládégyár is a közelben volt, órás még nem volt a környéken. A békeévek azonban hamar elmúltak, a már 44. évét taposó Biharyt az utolsó pillanatban a frontra küldték – „szeme, keze, lába megvolt, akkor már ennyi elég is volt”, mondja Zsuzsanna –, de a moldvai Foksánynál hadifogságba esett. Összetörten, fagyott végtagokkal tért haza és 46-ban meg is halt.
A szovjet haderő Kőbányáig hurcolta a bolti páncélszekrényt
Két fia akkor 11 és 12 éves volt, az édesanyjuk vasmarokkal tartotta össze a családot, gondoskodott a túlélésről. Mindketten órások lettek, az idősebb Amerikába emigrált, a fiatalabb, Zsuzsanna édesapja pedig átvette az üzletet, ami 1952-ben a Vas utcában nyílt meg újra. Nemcsak az órás veszett oda, hanem a Szentkirályi utcai üzlet is, a „davaj csaszi”, az orosz katonák „óragyűjtő” szenvedélyének lett az áldozata: teherautóval tépték fel a lezárt üzlet rácsait, és mindent elvittek, még a bútorokat is. Egy asszony később elhozott néhány szélhordta papírt a Kőbányán felrobbantott bolti páncélszekrényből, ennyi maradt. A nagymama – szerencse a szerencsétlenségben – özvegyi jogon kaphatott végül másik üzlethelyiséget, és ő a Vas utcát választotta a forgalmas Rákóczi út helyett. Az szem előtt van, előbb viszik el, mondta.
Sokszáz év alatt tökéletesre csiszolt technológia vs. okosóra
Zsuzsa már gyerekként sok mindent megtanult az apjától, természetes volt, hogy ő is órás lesz. A Vas utcai Széchenyi kereskedelmi iskola érettségije után – a képesítés kellett a üzlethez – kétéves órásképzés következett a Práter utcai szakmunkásképzőben. Az órás szakma hagyományosan a családban öröklődik, az órásiskolában 10-ből 9 gyerek órásfamíliából származott. Zsuzsa édesapja a mesterképzésben vett rész, vizsgáztatott is. Egy órásmester mellet töltött 5-10 éves gyakorlat után lehetett mestervizsgát tenni, ami nélkül nem is lehetett üzletet nyitni. Ma már csak tanfolyam van, de leépült a teljes szakoktatás is, mondja Zsuzsanna.
Kedvenc órája az Omega, mint a nagypapának, és őt sem érdekli a jól jövedelmező órakereskedelem, az órák érdeklik, mint az apját – „apja lánya vagyok” –, akit elbűvölt a sokszáz év alatt tökéletesre csiszolt mechanika. A Bihary órásfamília vele véget fog érni, mint ahogy az órásság mestersége is. A nagypapa javított zsebórát, ingaórát, vekkert és női koktél órát is, az apja idejében már mindenki zenélő kvarcórát akart, ma pedig itt az okosóra és a mobil.
Mi mondana annak, aki ma órás akar lenni? – kérdezem. Hobbinak jó lesz, mondja…
Myitókép: Huszár Boglárka
