Hogyan vezetett az utad Józsefvárosba?

Egészen 23 éves koromig Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Mezőkeresztesen éltem. Az első diplomámat Egerben szereztem. Az Eszterházy Károly Főiskolára jártam német-germanisztika szakra, amikor elnyertem a Romaversitas Alapítvány ösztöndíját. Havonta egy alkalommal szabadegyetemi hétvégét tartottak cigány származásúaknak, itt ismerkedtem meg a férjemmel. Először Gyálon éltünk, ahol németet tanítottam általános iskolásoknak, az első gyermekünk születését követően költöztünk Budapestre. A gyes alatt pedagógiai és családsegítő munkatárs képzést végeztem. Egy alapítványnál töltöttem a gyakorlatomat, az ottani pszichológus a Gyerekházban is dolgozott a Szigetvári utcában, ő noszogatott, jöjjek el, nézzem meg, mert el tudna engem itt képzelni. 2015-ben kezdtem a Gyerekházban, 2019-ben lettem a vezetője.

Miért rászoruló gyerekekkel, családokkal szerettél volna foglalkozni?

Többgyerekes családból származom, hatan vagyunk testvérek, az édesanyánk szinte egyedül nevelt minket. Már önmagában ez is nehezítő körülmény, de mellette ott van a cigány származás is. Fontos volt neki, hogy tanuljunk, hogy könnyebben tudjunk érvényesülni. Voltak álmai, amikről le kellett mondania, ezért abban támogatott minket, hogy nekünk sikerüljön megvalósítani a saját álmainkat. Életem minden szakaszában voltak mellettem olyanok, akik bíztak bennem, motiváltak, segítettek, rámutattak, hová juthatok, hogyan tudom elérni a céljaimat. Ilyen szeretnék én is lenni: nem példakép, hanem segítő.

Amikor idekerültem a Gyerekházba, a fő szempontom az volt, hogy a cigányokról kialakult esetleges rossz vélemény, kép változzon, halványuljon. Úgy vélem, nem lehet elítélni valakit annak alapján, hogy hová született, hanem a tetteink számítanak. Mostanra odáig jutottam,

vagy nem is tudják, hogy létezik számukra is nyitott ajtó, hogy meglássák a lehetőségeket.

Gyakran érezted, hogy megkülönböztetésben részesülsz a származásod miatt?

Édesanyám azt mondta, nekünk mindig többet kell teljesítenünk, hogy elfogadjanak, hogy legalább fele olyanok lehessünk, mint a nem cigányok. A sztereotípia szerint a cigánygyerek koszos, csúnyán beszél, verekszik, rossz a magatartása, nem akar tanulni, és nem is tanul. Az én korosztályomban a cigányok és a nem cigányok ugyanúgy viselkedtek: jobban vagy rosszabbul, de nem éreztem, hogy különbözőek lennénk. Az általános iskolában volt egy tanító nénink, aki kivételezett a nem cigányokkal. Akkor megfogadtam, ha egyszer én tanár leszek, nem fogok különbséget tenni a gyerekek között.

A középiskolás évektől kezdve sokszor előfordult, hogy nem engedtek be a szórakozóhelyekre a biztonsági őrök arra hivatkozva, nem vagyok „megfelelően” felöltözve, vagy csak

egyszerűen közölték, Pocahontasok nem mehetnek be.

Egy főiskolásoknak szánt rendezvényen diákigazolványt kértek tőlem a belépéshez, és elkerekedett szemekkel konstatálták, amikor előhúztam. Máskor az egyik csoporttársam említette, brazilokkal találkozott. Először el voltam képedve, milyen szerencsés, le sem esett, hogy cigányokról beszél. A barátnőm felhívta rá a figyelmét, hogy ez nekem rosszuleshet, mire azt felelte, „te nem olyan cigány vagy”.

A főiskolán egy alkalommal az egyik magasabb presztízsű oktató fennhangon magyarázta az órán, milyen dolog az, hogy manapság már cigány gyerekek is angolt tanulnak az iskolában. Egyedüli cigányként ültem a teremben, és az járt a fejemben, tulajdonképpen mit keresek én itt.

Otthon sírtam, anyukám pedig biztatott: ha bánt, amit hallottam, álljak ki magamért, az igazságomért és a lelki békémért. Ha ezért kirúgnak is, ő még büszke lesz rám.

Másnap megvártam a tanárt óra után. Válaszul annyit mondott, nem rám értette, és ezután nagyon jó kapcsolatot ápoltunk. Az eset valószínűleg az ő hozzáállására is hatott.

Megtanultad kezelni ezeket a helyzeteket?

Szerintem ezt soha nem lehet megtanulni kezelni, mindig fáj. Próbálok minél kevesebbet foglalkozni vele. A gyerekeimet úgy nevelem, hogy az legyen a természetes számukra, a magyarságunk mellett vagyunk cigányok, és ettől nem vagyunk kevesebbek.

Akkor te már nem mondod a gyerekeidnek, hogy többet kell tenniük azért, hogy elismerjék őket?

Néha azért mondom. A tapasztalatot és a családi mintákat hozzuk magunkkal, azokat nem lehet kitörölni, letenni egykönnyen, még akkor sem, ha nagyon tudatos próbál lenni az ember. Viszont segítenek abban, hogy ne felejtsem el, honnan jöttem. És nem is akarom elfelejteni, mert a múltam visz előrébb. Az határozza meg, hogyan állok ahhoz, aki segítséget kér tőlem. A cigány származású Lázár Péter tanár úgy fogalmaz,

vagyis úgy fogadjuk el, hogy közben nem emeljük magunkat föléje.

Képes vagy mindenkit előítéletek nélkül látni és elfogadni, aki átlépi a Gyerekház küszöbét?

Azt szoktam mondani, nekem is ül az egyik vállamon egy angyal, a másikon meg egy kisördög. A kérdés, hogy melyikre hallgatok. Ha belép egy anyuka, nem hagyom, hogy az első benyomás essen nagy súllyal a latba, előbb megismerem. Engem sokszor megítéltek elsőre, beskatulyáztak, nem akarom, hogy más is ezt érezze. Azt szeretnénk, hogy aki bejön hozzánk, otthon érezze magát. A kolléganőm, Nehézné Báder Erika mondja mindig: a személyiségünkkel dolgozunk, számít, hogy mi hogyan állunk az anyukákhoz.

Vezérelvem, hogy jót akarok adni, de nem erőltetek semmit, nem akarom megváltoztatni az embereket. Nem az a dolgom, hogy jó pedagógus módjára belerakjak valamit az anyuka fejébe.

Nem vallom, hogy mindenképpen úgy kell csinálni mindent, ahogy én mondom, hogy csak az a jó, hanem utat mutatok.

Van olyan anyuka például, aki megcsócsálja az ételt és úgy adja a gyermeke szájába. Ha azt mondanám neki, ez gusztustalan, nem szabad, azzal ráerőltetném, amit én gondolok. Onnan közelítek, hogy megnézem, miért úgy csinálja. Nyilván azért, mert a legjobbat akarja a gyerekének, és nem akarja, hogy megfulladjon. Megtehetem, hogy elmondom neki, ha összetöri a villával az ételt, ugyanazt éri el, csak épp higiénikusabban. Itt tulajdonképpen egy természetes folyamatban tanulunk együtt.

Úgy érted, te is tanulsz az anyukáktól?

Igen, kölcsönösen hatunk egymásra. Például az első fiam születését nagyon rosszul éltem meg. Természetes szülésre számítottam, az volt a fejemben, ez a világ legnagyobb csodája, nagyon nagy fájdalommal jár, és utána a legnagyobb boldogság. Nem így történt, sürgősségi császárra volt szükség. Sokáig ostoroztam magam azzal, hogy én ezért nem is vagyok igazi anya. A Gyerekházba járó anyukák segítettek abban, hogy fel tudjam dolgozni ezt a traumát – meglehet, fogalmuk sincs erről –, és megértsem, ettől még ugyanolyan anyuka vagyok, mint az, aki természetes úton ad életet a gyermekének. Az hatalmas áldás, hogy én akarok adni, és közben én is kapok.

Hogyan viseled azt, amikor megmutatod a lehetőséget, mégsem élnek vele?

Nem gondolkodom azon, hogy az adott személy melyik felkínált lehetőséggel él. A kis siker is siker. Itt a Gyerekházban kicsik a gyerekek, sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a nagyobb eredményeket meglássuk. Nem arra biztatjuk az anyákat, hogy diplomás gyereket neveljen. Előfordul, hogy egy édesanya nagyon nehezen kapcsolódik be a programokba, beszélgetésekbe, kevésbé tud játszani a gyermekével, itt mégis olyan közegre talál, aminek hatására oldódik, kinyílik, és meglehet, jobb kötődés alakul ki közte és a gyermeke között. Lehet, hogy a gyerek majd szakmát sem szerez az élete során, de jobb szülővé válik, mert kapott egy jó, egy stabil alapot.

Nyitókép: Huszár Boglárka