Lúcia úgy gondolta, hogy miután egy éve tüntetnek a tanárok eredménytelenül, kitalál egy olyan akciót, ami eggyel tovább megy a szavakkal való tiltakozásnál:
egy hónapig tanári fizetésből fog élni.
Igaz, ő is az oktatásban dolgozik: improvizációs és készségfejlesztő képzéseket tart, saját impró-stúdiót vezet, régebben nyelveket tanított, tehát mindenfélét csinál, ami pedagógiával kapcsolatos, de jelentősen több pénzből gazdálkodik egy hónapban, mint egy általánosban vagy középiskolában tanító tanár. Régebben erre a pályára vágyott, de szülei lebeszélték pont amiatt, hogy nem fog tudni egzisztenciális biztonságot teremteni magának ebben a szakmában – azaz nem lesz pénze.
„Elfogadtam az álláspontjukat, de a tanítást nem engedtem el, csak más módot találtam rá” – magyarázza.
Felháborítónak tartja, hogy azok az emberek, akiktől a gyerekeink nevelését várjuk, mélységesen alul vannak fizetve. Nem szeretné, hogy leendő gyermekét olyan tanár oktassa, akinek heti 60–70 órát kell dolgoznia azért, hogy enni tudjon adni a saját gyerekének. Persze nem gondolta, hogy ezzel az egyéni akcióval világokat vált majd meg, de talán néhány – tanároknál jobban kereső – embernek sikerülhet felnyitni a szemét, ezzel a lendülettel állt neki legalábbis a kihívásnak.
Egy hónapig 260 000 forintból
Februárra tűzte ki, hogy megvalósítja a tervét, de ráhúzott még két napot, hogy ne tudjon csalni a 28 napos, rövidebb hónappal.
260 000 forint állt a rendelkezésére, ez az az összeg, amennyit Lúcia keresne tanárként. A saját életét vetítette le: 10 éve lenne a pályán, két diplomával, gyermek nélkül. Tudja, hogy vannak, akik ennél kevesebbet keresnek, de úgy érezte reálisnak, ha a saját helyzetéből, körülményeiből indul ki. (A 2023-as pedagógus bér bruttó 391 248 forint, ez a minimum, aminek a nettója 260 000 forint, és ez a pedagógus I-es minősítésnél felsőfokú végzettségnél egészen 15–17 évig ennyi is marad. A bértáblát itt lehet megnézni – a szerk.)
Lúcia nagy szerencséje, hogy albérletet nem kell fizetnie, szüleitől kapott egy tehermentes lakást, így csak a rezsiköltséggel kellett számolnia. Tudta, hogy ebbe sokan bele fognak kötni, de ha tanárként dolgozna, akkor is rendelkezne ezzel a lakással, és a mostani fizetéséből sem tudta volna összehozni, ha a szülei nem veszik meg neki, tehát úgy döntött, adottnak számítja. Nyilvánvalóan sokkal rosszabb a helyzete annak, akinek még lakbért is kell fizetnie, de egy tanárnál sem elképzelhetetlen, hogy a szülők gondoskodtak a saját lakásról.
Visszafogva a költéseit egyébként sikerült kigazdálkodnia a hónapot a 260 000 forintból úgy, hogy semmi nagyobb dolgot nem vett, semmi luxusra nem költött, nem utazott, nem járt orvosnál, nem vásárolt be semmiből a havi adagnál nagyobb kiszerelést.
A hónap végén viszont elromlott a gázkazán, aminek a javításáért 50 000 forintot kellett fizetnie, így olyan szempontból elbukta a kihívást, hogy ha valóban csak ennyi pénze lett volna, mint egy tanárnak, akkor nem tudta volna megszereltetni.
„Az élet élvezeti faktora veszett el”
Egy kicsit mélyebben is nézzünk bele, hogy mire költött, és mire nem Lúcia ebben az egy hónapban.
Nem vásárolt ruhát, bútort, használati tárgyat egy Pepcóban vett vágódeszkát és konyhai törlőrongyot leszámítva, nem költött sportra, mert futni jár, ami ingyen van, nem vett repülőjegyet a nyugati országokban élő barátaihoz, akiket már szeretne meglátogatni, nem volt étteremben, drága szórakozóhelyen, egyéb fizetős programon. Egy színházjegyen kívül nem költött kultúrára, nem vett könyvet, nem járt kiállításon, moziban.
Ami mégis luxusnak tekinthető – bár talán egy 35 éves, több mint 10 éve dolgozó felnőtt nőnek mégsem kellene, hogy luxusnak számítson – azok az alábbiak voltak: egy színházjegy a párja születésnapjára, egy cukrászdában egy-egy szelet sütemény és kávé az édesanyjával, két esti kiruccanás és iszogatás a barátaival, illetve a hó második felében egy impulzusvásárlás 10 000 forint értékben a sarki zöldségesnél friss gyümölcsből, zöldségből, mert addigra annyira elege lett a sok feldolgozott szénhidrátból.
Rosszabb minőségű ételt vásárolt, mint szokott, olcsóbb termékeket, gyümölcsből csak almát és mandarint, zöldségből csak szezonálist (ami februárban alig néhány dolog), tejtermékből kevesebbet, drogériából csak ami szükséges. Összesen 7 alkalommal fogyasztott ételt házon kívül, ezek kínai gyorsbüfék, olcsó kifőzdék és gyrososok termékei voltak.
Hozzátette, tudja, hogy egy tanár hozzáfér iskolai menzához, így az étkezése ha nem is jó minőségben, de olcsóbban meg van oldva, mint amennyiért ő tudott ételt venni magának.
Hó végén így összegezte a tanulságokat:
„Ha nem megyek cukrászdába, nem veszek a szerelmemnek születésnapjára színházjegyet, ha nem találkozom a barátaimmal egy italra, nem veszem meg a Pepcóban a vágódeszkát, egyszer sem eszem házon kívül, maradt volna annyi pénzem, hogy kifizessem a gázkazán javítását. Csak ezzel épp az élet élvezeti faktora veszett volna el.”
Az is fontos, hogy Lúciának van egy párja, aki átvállal tőle olyan dolgokat, mint a vasárnap este rendelt pizza ára vagy a két sör, amikor szórakozni mennek. Ezek az apróságok is rengeteget számítanak, főleg akkor hiányoznának, ha nem lennének adottak.
„Egy tanár nem iszik kávézóban kávét”
Lúciának sok mindenről le kellett mondania, amit normál esetben megengedne magának, de tudta, hogy ez csak egy hónapig tart, utána újra költhet olyan dolgokra, ami fontos neki. Nem vállalná ezt a kihívást egész életére, nem akarna ilyen áldozatot hozni a hivatásáért. Szerinte ez senkitől sem várható el.
Rengeteg kritikát kapott a költésének megosztására, így egy idő után a posztolás napi rendszerességéből is visszavett. Ezt volt a legnehezebb viselnie: mennyi ember érezte magát feljogosítva, hogy szétszedje a kiadásait, megkérdőjelezze, hogy miért eszik ilyet a kutya, miért vesz meg magának ezt vagy azt, mindenki turkált a zsebében.
Az egyik „kedvenc” kommentje az volt, hogy
„egy tanár nem iszik a kávézóban kávét”.
Ezen elgondolkodott. Valóban nem. De ez rendben van így, hogy aki a jövő generációját oktatja, egy elviteles kávét ne engedhessen meg magának?
Mi is a megalázó?
Sokan megjegyezték azt is Lúcia kihívására, hogy megalázó a tanároknak, vagy azoknak, akik még ennél is kevesebb pénzből élnek, hogy ezt így pellengérre állítja. Több pedagógus ismerősével beszélt előtte, kikérte a véleményüket, mindannyian egyetértettek abban, hogy a fizetés a megalázó, nem az, hogy erre valaki nyilvánosan rámutat.
A kihívás alatt felismerte, hogy
„meg lehet élni ennyi pénzből. Meg lehet élni kevesebből is, ha muszáj. De ennek semmi köze nincs ahhoz a tényhez, hogy milyen bért érdemelne egy pedagógus azért a munkáért, amit elvégez” – állítja.
Lúcia az egy hónap alatt megtapasztalta, milyen „eszméletlen kitettség” megosztani nyilvánosan a költségeit. Mindennap beleállt valaki egy tételbe, amit aznap vásárolt, mindennap kialakult egy vita. Alig várta, hogy vége legyen a kihívásnak, de legfőképpen azért, hogy ez a sebezhetőség megszűnjön, és újra visszakapja az élete és költései feletti döntési szabadságot, megjegyzések nélkül.
A tanárok fizetése több mint egy éve közbeszéd forrása. Elképesztően sérülékeny pozícióban vannak azok az emberek, akiknek a fizetésén egy ország csámcsog. „Túl kevés, nem is olyan kevés, nem is érdemelnek többet, ott a nyári szünet” – mindenhonnan jönnek a megjegyzések, mindenkinek van véleménye. Miközben maga a tanár tehetetlen, azaz két dolgot tehet: elviseli a kritikát, a bántást, a gúnyos megjegyzéseket, az állandó számonkérést, és ennek ellenére bemegy dolgozni, a hivatását végezni, vagy felmondhat.
Más, ha nem keres elég jól, átmehet másik céghez. A tanár a másik iskolában is ugyanannyit fog keresni.
„Szeretném a jobban kereső emberek szemét felnyitni arra, hogy nonszensz ilyen megélhetési gondokkal küzdő emberektől azt várni, hogy túllássanak a mindennapi bajokon. Hogy nem lehet valakit ennyire a peremre taszítani anyagilag, akire ugyanakkor ekkora felelősséget is teszünk” – összegzi Lúcia.
Fotók: Huszár Boglárka
