Tóta W. Árpád, a HVG publicistája közéleti gyereklapot gründolna. Azért a feltételes mód, mert a projekthez még támogatókat keres, hozzávetőlegesen 45 millió forint kellene ahhoz, hogy a csak telefonos applikáció formájában megjelenő (és ingyenes) lap elindulhasson. Az (itt is megtekinthető) újság-app közéleti kérdésekkel foglalkozna, politikával tehát, mivel az alapító szerint
a gyerekeknek „joguk van informálódni mindarról, ami érinti és érdekli őket: a háborúról, járványról, az oktatás helyzetéről, az uniós pénzekről vagy a választásokról”.
A lap nyelvezete természetesen a korosztályhoz lesz igazítva, de a „gügyögés nem opció”, ahogy Tóta W. fogalmaz, mivel szerinte az efféle beszédmódot a célcsoport tagjai – tehát azok a gyerekek, akik érdeklődőek, nyitottak –
büntetni fogják.
Valamiféle egyszerűsítésre persze szükség lesz a minél teljesebb érthetőség érdekében, de Tóta W. nincs megijedve attól sem, ha a szövegekben feltűnik majd egy-egy, a gyerek számára ismeretlen szó, vagy kifejezés: „attól nem kell pánikba esni, ha nem ért minden szót a gyerek, hiszen mi is úgy tanultunk beszélni, hogy nem értettünk mindent, ez a tanulás lényege. De lesz az app mögött egy enciklopédia is, ha mondjuk a deviza kifejezés magyarázatra szorul, akkor oda linkelünk egy deviza szócikket a szövegbe.
Egyébként pedig nem kell óriási svédtornát bemutatni ahhoz, hogy egy gyereknek elmondjuk, hogy mondjuk, háború van Ukrajnában”.
A projekt nem teljesen egyszemélyes, jelenleg Polyák Gábor médiajogász, az ELTE Médiatanszékének vezetője, a Mérték Médiaelemző Műhely alapítója vesz még részt benne, aki a támogatásszervezésben, és a „civil világban történő manőverezésben” segít, de ha beindul az újság, szükség lesz további 4 újságíróra, IT szakemberre, könyvelőre, és természetesen az applikáció fejlesztőire.
A Kispolgár elnevezésről megoszlanak vélemények, vannak, aki pejoratívnak tartják, de a névadás köre még nincs lefutva: „ebbe a kérdéskörbe mindenki könnyen be tud csatlakozni, hogy jó-e ez a név vagy sem, de én úgy gondolom, ha egy Xiaomi márkát lehet itthon forgalmazni úgy, hogy senki nem tudja mit jelent, akkor talán ez a projekt sem a néven nem fog megbukni. Az pedig, hogy pejoratív, izgalmas történelmi kérdés, először az 50-es években lett inkább pejoratív felhangja, de aztán a nyolcvanas évekre épp, hogy megfordult az értelmezése a kispolgár szónak, addigra ez egyfajta ideállá vált”.
Az újság-app bevezetésekor használni fogják a hagyományos hirdetési formákat (online hirdetések, a „sárga villamos oldala”), de Tóta W. egy sokkal hatékonyabb terjesztési formát vizionál, ez pedig a tanárok bevonása az app népszerűsítésébe:
„szeretnék összefogni a tanárokkal, és motiválttá tenni őket abban, hogy használják és terjesszék a Kispolgárt, mivel valószínűleg a pedagógusok nagy részével a barikád ugyanazon az oldalán állunk,
és ők is érdekeltek abban, hogy a gyerekeket érdekelje az a politika, amitől ők szenvednek, nekünk pedig az oktatás egyébként is a legfontosabb témáink között van. Valamilyen módon anyagilag is szeretnénk honorálni azokat, akik a legtöbb alkalmazásletöltést generálják,
szívesebben látom a marketingpénzeinket a tanároknál, mint egy hájas hirdetőcégnél”.
A gyerekujsag.hu internetes címen található egy szinte kiáltvánnyal felérő projektleírás, miszerint „az öntudatos polgár újságot olvas. Onnan tudja, mi folyik a világban.
De mit adjon a gyermeke kezébe?
Hogyan szoktassa rá a tájékozódásra? Mit tegyen, ha nincs mindig ideje és energiája elmagyarázni a háborút, a járványt, a magyar és az amerikai választásokat, és közben azt is, mi az a parlament és kongresszus, mi az infláció és a korrupció, és hogy kell-e félni az atomtól? Pedig a gyerek fülel, kérdez, és tudni akar. Miért is nincs gyerekújság?” – így a szöveg.
Társadalmi küldetéstudatot láthatunk tehát attól a publicistától, aki „vitriolba áztatott klaviatúráján” keresztül festi meg azt a mai Magyarországot, amelyik éppen nem a szebbik arcát mutatja,
aki borongva ostoroz közállapotokat, most azonban a valóságot nem leírni, hanem alakítani akarja: „sokan azt szokták a szememre vetni, hogy javíthatatlan optimista vagyok, de szerintem ki lehet ebből mászni,
lehet ez az ország értelmesebb, normálisabb, felnőttebb,
és ez nyilván a mostani gyerekeken múlik. Nyilván nagyon rossz véleményem van arról, amilyen az ország és a társadalom állapota most, és igen, én ezen változtatni akarok. És valóban, a publicisztika leír, ez a projekt meg megpróbálja alakítani a valóságot, ez cselekvőbb, operatívabb hozzáállás ugyanahhoz a kérdéskörhöz”.
