Azt mondta, fontos megtalálni a gyerekek számára megfelelő, egyéni fejlődési utat. Van erre lehetőség és kapacitás az óvodában?
Ma már nemcsak a gyerekcsoporttal, hanem a gyerekekkel is differenciáltan kell foglalkozni, mert a képességeik más ütemben fejlődnek.
A 2000-es évek elején figyeltünk fel rá, hogy valami változás történik a gyerekek fejlődésében. Hiányt mutatott a mozgásfejlődésük, megkésett volt az érzelmi- és beszédfejlődésük is, éretlen volt az idegrendszerük. A Dankó utcai óvodában a tantestülettel közösen felépítettünk egy olyan fejlesztőprogramot, amely minden oldalról megtámogatta a gyerekek fejlődését. Mire a végére értünk a nagyjából 15 éves kutatómunkának, addigra világszintűvé vált a gyerekek fejlődésének megváltozása: mára 70-80 százalékuknak speciális megsegítésre van szüksége.
Nagyon sok és hatékony módszer van ma már, amivel a gyerekek fejlődését segíteni tudjuk. Figyelni kell őket, hogy észrevegyük, hol van elakadásuk. Arra ugyan nincs kapacitásunk, hogy mindenkit egyénileg fejlesszünk az ovikban, ám ezért is vezettük be két éve, hogy az óvodáinkba belépő gyerekek idegrendszer-érlelő tornában részesüljenek, mert
háromévesen még sokkal könnyebben javíthatók az elmaradások.
Máskülönben minden óvodának van saját fejlesztőpedagógusa, ők a nagycsoportosokkal foglalkoznak.
Egy rendelettervezet szerint a kormány szeptembertől módosítaná az óvodai alapprogramot, és külön csoportokba tennék azokat, akik a következő tanévben iskolába mennek. A csoport iskolai felkészítőként működne. Mi a véleménye erről?
Ami minden kollégámnak szerintem. Az iskola-előkészítés nem a nagycsoportban, hanem az óvodába lépéssel kezdődik, és addig tart, amíg a gyerek el nem megy iskolába.
A gyerekek egyéni fejlődése eltérő, így a fejlesztésük is, ami frontális foglalkozásban nem megvalósítható nagycsoportos korban sem. Egy nagycsoportos gyerek egyre pontosabban és valósághűbben észleli a világot, egyre apróbb különbségeket vesz észre, egyre jobban tud egymástól szétválasztani, sorozatokba rendezni dolgokat. De 25 gyerek között nem lehet odafigyelni arra, hogy melyik hol akad el. Abban egyetértek, hogy kell a frontális foglalkozás is, hiszen jövőre iskolába megy, és ki kell bírnia 45 percet. A nagycsoportos kornak arról kell szólnia, hogy a kettő közötti egyensúlyt megteremtse.
Egyesek szerint az iskolakezdésnél kellene változást eszközölni. Könnyebb lenne ráhangolódniuk a gyerekeknek, ha játékosabban, kötetlenebbül kezdhetnének elsőben.
Szem előtt tartani, hogy milyen a gyerek érettsége, mert ha valamire nem érett, nem tud rajta változtatni. Csak a pedagógus tud változtatni. És a rendszer tud változtatni.
Van olyan gyerek, akiről azt mondhatjuk, hogy teljes mértékben iskolaérett? Ez jellemző a többségre?
Vannak ilyen gyerekek, de nem lehet általánosítani. Nagyon sok múlik azon, hogy milyen tapasztalatokat hoznak otthonról. Ezzel nem a szülőket akarom bántani. Arra gondolok, hogy a mai világ nem kedvez a gyerekek spontán fejlődésének. Viszont azt mondhatjuk,
ma sokkal könnyebben ki tud tűnni egy kiemelkedő képességű gyerek.
A Gardneri-intelligenciaelmélet szerint mindenkinek van egy vagy két erős intelligencia-területe (nyelvi, logikai, vizuális stb.), és azon keresztül szemléli a világot. A gyerek először észlel, még nem tud strukturáltan gondolkodni, és kidolgozza a saját feldolgozási technikáját annak a területnek a mentén, ami nála a legerősebb. Közben viszont a gyengébb területeket nem tudja működtetni, mert azok olyan fejletlenek.
Hatéves kortól szól a tankötelezettség, miközben egyre több szakember véleménye, hogy jót tenne, ha még egy évet maradhatnának a gyerekek óvodában.
Elérni ma, hogy 6 éves korukra már iskolaéretté váljanak a gyerekek, egyre nehezebb. Pontosan azért, mert rettentő nagy különbség van nemcsak egyik és másik gyerek között, hanem egy gyereknek egyik és másik képessége között is. Vegyünk egy ötévest, akinek például a vizuális képességei nagyon jók. Amikor leteszem elé a játékot, ránéz, és egyből tudja, hogy mi lesz a feladat, és pillanatok alatt meg is oldja. Ám ha valaki odaül mellé, szeretne vele együttműködni, akkor dührohamot kap. Mondhatjuk tehát, hogy a szociális fejlettsége körülbelül egy 3 éves gyerek szintjének megfelelő, míg a vizuális készségeit figyelembe véve egy 7 évesének.
Én is azt vallom, hogy még egy év óvoda kellene a mai gyerekeknek. Nem azért, mert rosszak az iskolák vagy a tanító nénik: egyszerűen az óvónők dolga az iskolaérettséghez szükséges képességek fejlesztésének megsegítése.
Tehát a tanító néni, ha bekerül hozzá a gyerek az iskolába, már nem tudja felzárkóztatni?
Így van. Sok mindent tud, és sok mindent tesz is a tanító néni egyébként, de a mi dolgunkat mi tudjuk és értjük, és nekünk is kell elvégeznünk.
A mai gyerekek miben mások, mint a korábbiak?
Túl sok inger éri őket, amit nem képesek feldolgozni. Nézzük meg például, hogyan hat ez a memóriájukra. Annak idején, amikor gyerekként kimentem az utcára, mindössze néhány feliratot láttam. Ki volt írva, hogy ABC, Tanácsháza, és Kocsma. Ezeknek a betűiből kezdtem el olvasni tanulni. Ha ma kimegy egy gyerek, mondjuk a Harminckettesek terére, micsoda ingerhalmaz éri: millió felirat, járművek, zajok, fények, zsúfolt kirakatok.
Tegyük fel, hogy elsuhan mellette egy rózsaszínre felmatricázott villamos. Aztán másfél év múlva az óvodában beszélgetünk a színekről és ennek a gyereknek a rózsaszínről az a villamos ugrik be, arra asszociál, mert az akkor valami oknál fogva olyan erős inger volt számára. Nekem nem adekvát, hogy a villamos rózsaszín, de a gyerek számára igen, mert az ő tapasztalataiban így maradt meg. És még ezer ilyet tudnék mondani.
Nincs rendszer a gyerekek információi között, mint fűszálak, egyesével állnak az agyukban. Az óvoda feladata, hogy ezeket az információkat rendszerezze, összefésülje.
Mi az elvárás a gyerekek felé, milyenek legyenek, amikor elballagnak az óvodából?
Egy mondattal nyilván úgy lehet megfogalmazni, hogy legyenek készek az iskolára, de ez nagyon összetett kérdés. Azt szeretnénk elérni, hogy a gyerekek rugalmasan kezeljék, ha új környezetbe kerülnek, és meg tudjanak küzdeni a saját kis problémáikkal, legyen szó akár tanulási, szociális vagy érzelmi nehézségekről.
A Befogadó Óvodák Projekt a kerületi óvodák népszerűsítésére, a programválaszték kiszélesítésére törekedett. Mennyire volt eredményes?
Cél volt, hogy felszámoljuk a szegregációt az óvodáinkban. Nem mondom, hogy teljesen egyenletes minden óvodában a hátrányos helyzetű és a középosztálybeli gyerekek aránya, de sokkal kiegyenlítettebb lett a helyzet.
Sikerült megállítani a korábbi tendenciát, hogy a középosztálybeli szülők kerületen kívüli óvodákba viszik el a gyerekeiket.
Reméljük, és teszünk is érte, hogy egyre többen válasszák az óvodáinkat. Hogy hol tartunk, az a mostani beiratkozásoknál látszik majd jobban.
Az is a koncepció része volt, hogy bármelyik óvodánkba is járjon egy gyerek, ugyanazokat a lehetőségeket, fejlesztéseket megkapja. Ezt is elértük.
Terveznek újabb fejlesztéseket?
Nincs olyan egy pedagógus életében, hogy megelégszik azzal, ami van. Egyfelől mindig van újabb kihívás abban, hogy a gyerekek működése változik, és azzal mindenképpen foglalkozni kell, arra reagálni kell. Másfelől nagyon sok módszertan van, amit nem ismerünk, ám amivel – meglehet – hatékonyabban tudnánk dolgozni. Mindig fejlődni kell, és mi keressük is a fejlődés útját. Vannak tehát újabb terveink.
Van egy akkreditált képzésem a Kornis Gyula Alapítványnál, azt mutatja be, hogyan működnek a mai kor gyerekei, és hogyan lehet számukra a leghatékonyabban segíteni. Szeretnénk azt minél több VIII. kerületi óvodapedagógus számára elérhetővő tenni. A másik út, ami felé mindenképpen szeretnék elindulni, a Reggio Emilia-féle pedagógia, ami éppen ugyanazt a befogadó és fejlesztő szemléletet képviseli, amit mi is, annak a kicsúcsosodása tulajdonképpen. Meglátjuk, hogy a távoli jövőben még milyen terveink lesznek, de mindenképpen olyanok, amelyek a gyerekek fejlődését segítik.
Fotók: Huszár Boglárka
